1.Bevezetés

A jelen tanulmány arra a módszertani válságra kíván reagálni, amelyre mindketten, egymástól függetlenül felfigyeltünk, kutatóként, fordítóként és a fordítóképzésben részt vevő oktatóként, két annyira eltérő kulturális környezetben, mint Írország és Irán. Ennek következményeképp célunk az, hogy egy olyan módszertani érvelést mutassunk be, amely sok történelmi és földrajzi határt átlépve a fordítástudomány elméleti megközelítéseinek széles körét felöleli. Úgy hisszük, hogy egy olyan problémára sikerült rátapintatunk, amely nem kifejezetten egyetlen elméletet, hanem az elméletalkotás széles spektrumát érinti; emiatt mutatunk rá a metaelméleti következményekre. Az állításaink alátámasztásához használt példák kiválasztása esetlegesnek tűnhet (bár mi előnyben részesítjük a ’véletlen’ kifejezést, mint a ’véletlen mintavétel’ terminusban is). Valóban több olyan keretrendszerre hivatkozunk, amelyek nincsenek szoros összefüggésben egymással, de érvelésünk nem függ a köztük potenciálisan létező párhuzamok egyikétől sem, kivéve azt a széles körben elfogadott metaelméleti elköteleződést, amely egy bizonyos logika felé mutat. Language, Thought, and Logic (Nyelv, gondolat és logika) című könyvében John Ellis a mellett érvel, hogy „a kezdő lépések a legfontosabbak, legyen szó bármilyen elméleti vizsgálódásról” (1993Ellis, John M. 1993 Language, Thought, and Logic. Evanston, IL: Northwestern University Press., 14), és minket pontosan ezek az első, spontán, esetleg megszokott logikai lépések érdekelnek. Ugyanakkor ahhoz, hogy bemutassuk a problémával kapcsolatos kritikánkat és a javasolt új megközelítési módot, először a kontextust kell felvázolni.

2.Bivalens gondolkodás

Michael Cronin (2009Cronin, Michael 2009 “Response to Translation Studies Forum: Cultural Translation.” Translation Studies 2 (2): 216–219., 218) megjegyzéséből kiindulva, miszerint „a fordítás mindenekelőtt egy nem várt komplexitásba történő belépés”, igencsak ironikus, hogy a fordítással kapcsolatos elmélkedés nagy része történelmileg bivalens és dichotóm modellekre támaszkodik, amelyek gyakran egyszerűsítő, redukcionista és polarizáló hatást fejtenek ki. A nyugati gondolkodás legkorábban rögzített kijelentései strukturálisan binárisak és tartalmilag ellentétekre épülnek: ezek közül talán Szent Jeromos fordítási alapelve a legismertebb: non verbum e verbo sed sensum de sensu (nem szóról szóra, hanem gondolatról gondolatra). Egy szintén gyakran idézett, alapvető fontosságú gondolat Friedrich Schleiermachertől ered ([1813] 2012Schleiermacher, Friedrich (1813) 2012 “On the Different Methods of Translating.” Translated by Susan Bernofsky. In The Translation Studies Reader. Third edition. Edited by Lawrence Venuti, 43–63. London: Routledge., 49), aki miután elemezte azt a nehézséget, amelyet a fordításban az író és az olvasó egymáshoz való közelítése okoz, a következő végkövetkeztetésre jut:

csak két lehetőség létezik. A fordító vagy döntően békén hagyja az írót, és az olvasót közelíti hozzá, vagy többnyire békén hagyja az olvasót, és az írót közelíti hozzá. Ez a két út olyannyira különbözik egymástól, hogy az egyik vagy másik a lehető legnagyobb szigorúsággal követendő, a két út ötvözésére törekvő bármely próbálkozás bizonyosan megbízhatatlan eredményhez vezet, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az író és az olvasó teljesen elveszíthetik egymást […] Továbbra is ragaszkodni fogok ahhoz, hogy e két módszer mellett nem létezhet egy bármely más konkrét célt szolgáló harmadik. Mert nincs más lehetséges eljárásmód.(saját kiemelés)

Vegyük fontolóra, hogy ebben az érvelésben Schleiermacher dimenzionális logikája hogyan jelenik meg implicit módon. A fordítást, amelyben a fordító biztosítja a szerző és az olvasó találkozását, egy úton történő mozgásként konceptualizálja. A két résztvevő közül az egyiknek mozdulatlannak kell maradnia, amíg a másik mozgásban van; különben fennáll annak a veszélye, hogy olyan eltérő pályákon indulnak el, amelyek soha nem találkoznak. Úgy tűnik, Schleiermacher szerint annyira nehéz vagy valószínűtlen – talán mindkettő – eltalálni egy mozgó célt, hogy gyakorlati okokból meg sem szabad kísérelni. Eleddig logikusnak tűnik a gondolatmenet, ha egy kissé túlzó is (elvégre ahhoz igazítani a mozgásunkat, hogy kapcsolatba lépjünk-e vagy se egy másik mozgó entitással, igencsak alapvető pszichomotoros képesség). De miért volna garantált a kapcsolatteremtés, amikor csak az egyik fél van mozgásban? A két- és háromdimenziós modellekkel kapcsolatos eredmények arra mutatnak rá, hogy a kapcsolatteremtés még mindig elég valószerűtlennek mondható: parkoláskor vagy a lőtéren viszonylag könnyen eltéveszthetjük az akadályokat vagy az álló célpontokat – ha akarjuk, ha nem. Az a tény, hogy a közlekedési bója vagy a célpont mozdulatlan, önmagában nem garantálja, hogy egy mozgó jármű vagy lövedék eltalálja. Ez egy árulkodó mozzanat: Schleiermacher optimizmusa az író és olvasó közötti elkerülhetetlen kapcsolatról, amint az egyik elmozdul a másik (mozdulatlan) fél felé, felfedi a mozgás jellemzőivel kapcsolatos előfeltevéseit. Schleiermacher értelmezésében az út egy két pólust összekötő egyenes vonal, logikája pedig a mozgás csak egyetlen dimenzióját engedélyezi.

Ehhez a ponthoz még visszatérünk a későbbiekben, de most összpontosítsunk Schleiermacher érvelésének egy másik vonatkozó elemére: az aktuális választás bináris természetéhez való ragaszkodásra, amely olyan erősen tükröződik a fordítástudományban elterjedt számos dichotómiában, hogy felismerhető tendenciát eredményez. A bináris megkülönböztetésre való hajlam természetesen nemcsak a mi tudományterületünket érinti, hanem nagy múltra visszatekintő hagyományokkal rendelkezik nyugaton – intellektuális és retorikai szempontból egyaránt. Ez visszavezethető a logikai érvelés hagyományos, Arisztotelésztől eredő rendszeréhez, aki három egymással összefüggő alaptörvényt terjesztett elő, melyek „kivétel nélkül vonatkoznak a gondolkodás bármely tárgyára” (Corcoran 1995Corcoran, John 1995 “Laws of Thought.” In Cambridge Encyclopedia of Philosophy, edited by Robert Audi, 423–424. Cambridge: Cambridge University Press., 423). Közéjük tartozik az azonosság elve („minden dolog azonos önmagával”); az ellentmondás elve („két ellentmondó ítélet egyszerre nem lehet igaz”); és a kizárt harmadik elve („minden ítélet vagy igaz, vagy hamis, a harmadik lehetőség ki van zárva”) (424). Ebben az elméleti paradigmában a két kategória élesen elkülönül, diszkrét és kölcsönösen kizárja egymást; nincs átfedés közöttük vagy köztes út, nincs másik választás. Az ilyen logika hagyománya arra késztet bennünket, „hogy gondolatmenetünk homályos, ellentmondásos vagy kétértelmű részeit kiiktassuk; ez legjobban úgy érhető el, ha a logikai törvények szigorú betartásával gondolkodásunkat világos és érthető alapokra helyezzük” (Danaher 2004Danaher, James 2004 “The Laws of Thought.” The Philosopher LXXXXII (1). http://​www​.the​-philosopher​.co​.uk​/lawsofthought​.htm). Schleiermacher érvelésében e logika egyértelműen kiviláglik („az egyik vagy másik […] a lehető legnagyobb szigorral követendő”). Ezen törvényeknek ellentmondó bármely gondolat logikátlannak, érvénytelennek vagy egyszerűen abszurdnak tekinthető.

Ezt az érvelésmódot számtalan vita során használták már azok, akik az öröklés dominanciáját hangsúlyozzák a környezettel szemben, a szellem dominanciáját az anyaggal szemben, az értelem dominanciáját a formával szemben, és így tovább. A kizáró dichotómiákat, másnéven bifurkációt, polarizációt vagy dilemma felvetést már régóta az elsődleges érvelési taktikák között tartják számon (ahogy az érvelési hibákat is, lásd pl. Pirie 2006Pirie, Madsen 2006 How to Win Every Argument. The Use and Abuse of Logic. London: Continuum., 19–21; Bennett 2012Bennett, Bo 2012 Logically Fallacious: The Ultimate Collection of Over 300 Logical Fallacies. Sudbury, MA: eBookIt.com., 119). Arthur Schopenhauer a következő ismert taktikát írja le a „The Art of Controversy” (Az ellentmondás művészete) című szarkasztikus esszéjében: „Ahhoz, hogy ellenfelünk elfogadja a véleményünket, egy azzal ellentétes véleményt is meg kell fogalmaznunk. Ha a kettő közötti különbség szembeötlő, ellenfelünk – a paradox helyzet elkerülése érdekében – elfogadja véleményünket” (Schopenhauer [1864] 2008Schopenhauer, Arthur (1864) 2008 The Art of Controversy. Translated by Thomas Bailey Saunders, edited by Axel Wendelberger. Megaphone eBooks. http://​www​.wendelberger​.com​/downloads​/Schopenhauer​_EN​.pdf, 21). Ebben az esetben a retorikai győzelmet minden lehetséges alternatíva egy dimenzióba tömörítése révén érhetjük el.

Érdemes megvizsgálni az arisztotelészi logikába ágyazódott episztemológiát és axiológiát, amelyek érvelési célokat szolgálnak. A hibásnak és tudományosan unortodoxnak beállított paradoxontól való félelmet kihasználva bátorítja, sőt ösztönzi a bináris, diszkrét és határozott ítéleteket, és ezzel olyan kultúrát teremt, amely a fogalmak érthetőségét és megkülönböztethetőségét emeli ki, valamint a konzisztens érvelést ösztönzi, amelyet sokszor lineáris folyamatként konceptualizál. A hagyományos logikából eredő dialektikus módszer öröksége aligha kerülhető el. Arisztotelész, Boethius, Abelard, Acquinói Szt. Tamás, majd később Hegel és Fichte – mint ahogy sok más gondolkodó is – meggyőzött minket arról, hogy az igazság úgy érhető el, ha kettő (és csak kettő!) ellentétes álláspontot ütköztetünk, egy tézis kivált egy antitézist, ami elvezet a szintézishez. Deborah Tannen Argument Culture (Vitakultúra) című könyvében arra a nyugati világban (konkrétan az USA-ban) széles körben elfogadott feltételezésre mutat rá, hogy „minden poláris ellentétek kérdése, ʻminden éremnek két oldala van’ – szerintünk ez testesíti meg a nyitottságot és a haladó gondolkodást.” Megjegyzi, hogy „ha az igazsághoz a két oldal közötti vita kirobbantása révén szándékozunk eljutni, az azt a tudatot kelti bennünk, hogy minden problémának két oldala van – nem több, nem kevesebb: ha mindkét oldal lehetőséget kap az egymással szembeni konfrontációra, minden releváns információ a felszínre kerül” (10). Anthony Pym (2014Pym, Anthony 2014 Exploring Translation Theories. Second edition. London: Routledge., 34) hasonló megfigyelést tesz: „az ’egyik vagy másik oldal’ mélyen gyökerezik a nyugati nacionalizmusban”, és erre Friedrich Nietzsche apollóni és dionüszoszi dichotómiája egy példa a sok közül.

A két „oldal” szerinti elképzelés – amely egy horizontális, tehát nem hierarchikus megkülönböztetést ábrázol, és megnyugtatóan igazságos választást sugalmaz – természetesen rendkívül félrevezető. A bináris megkülönböztetések dominanciájának egyik legfőbb oka az értékelő hangsúlyból és esztétikai preferenciából eredő retorikai erő, legyen az bármennyire is implicit. Ha jobban megnézzük, a binárisok többször hierarchikus jellegűek, és megbúvó ideológiai, politikai és esztétikai preferenciákat tükröznek. Ez jól megmutatkozik saját tudományterületünkön. Edwin Gentzler (2012Gentzler, Edwin 2012 Translation and Identity in the Americas: New Directions in Translation Theory. London: Routledge., 68) – hivatkozva arra a néhány „bináris oppozícióra, amely a fordítástudományi diskurzust meghatározza” – a következő fogalompárokat említi meg: „elsődleges/másodlagos, eredeti/másolat, produkál/reprodukál, valós/mesterséges, hű/hűtlen, alkotó/hamisító, atya/mostoha, uralkodó/alattvaló, úr/szolga” (54). Mindezen párok olyan ellentéteket fejeznek ki, amelyek inkább értékelő mintsem csupán leíró jellegűek. E tanulmány terminológiahasználatának célja, hogy ezen értékelő dimenziót jelezze: sokszor bivalens, és nem csak bináris gondolkodásról beszélünk.

3.A bivalenciától a polaritásig

Az igazsághoz tartozik, hogy a bivalens megkülönböztetések – annak ellenére, hogy azok kiemelkedő szerepet játszanak a fordításelméleti gondolkodásban – heves viták tárgyát is képezik. Pym (1995Pym, Anthony 1995 “Schleiermacher and the Problem of Blendlinge.” Translation and Literature 4 (1): 5–30. http://​usuaris​.tinet​.cat​/apym​/on​-line​/intercultures​/blendlinge​.pdf, 5) például a schleiermacheri állásfoglalást taglaló kritikai elemzésében „a választás alapvető binarizmusaira” összpontosít, és a következő kérdéseket teszi fel: „Schleiermacher miért csak két módszer létezését ismerte el? Ezen páros elrendeződések miért léteztek már Schleiermacher előtt? Miért maradtak fenn utána?” Pym hipotézise szerint „Schleiermacher két ellentétes módszere elnyomja a rejtett középterminust, az élő fordítót, és Schleiermacher teljes szövegének célja az, hogy ezt a középterminust elhallgattassa.” (uo.) Pym azt reméli, hogy ha képes „feltörni” a szöveget, akkor az őt „fogadó látvány kivetíthető lesz a bináris fordításelméletek teljes sorára, Lawrence Venuti legújabb elméletével bezárólag” (5–6). Pym vitatja a kizárt harmadik elvét – talán a legkönnyebben alááshatót –, amikor a két szélsőség közötti harmadik terminust, egyfajta középutat keres.

Az arisztotelészi logikát vitató más kísérletek túlnyomórészt az ellentmondás elvére összpontosítottak, kifejezetten az életlen logikából eredő gondolatokra támaszkodva, amelyek az osztályok közötti életlen határokból indulnak ki, és ezért pontatlanságot és részlegességet is képesek figyelembe venni (Zadeh 2010Zadeh, Lotfi 2010 “Second Foreword.” In Linguistic Fuzzy Logic Methods in Social Sciences, edited by Badredine Arfi, ix–x. Berlin: Springer., ix; lásd még Zadeh 1965Zadeh, Lotfi 1965 “Fuzzy Sets.” Information and Control 8: 338–353. ). Például Andrew Chesterman (1991Chesterman, Andrew 1991 On Definiteness, with Special Reference to English and Finnish. Cambridge: Cambridge University Press. , 2) On Definiteness (A határozottságról) című könyvében az angol névelőkből, „a határozottság prototípusos megvalósulásaiból” kiindulva a mellett érvel, hogy a határozott-határozatlan felosztás nem annyira diszkrét, mint skaláris – ezt életlen halmazként ábrázolja. Arra a következtetésre jut, hogy az életlen logika nyelvvel kapcsolatos alkalmazásának szükségessége „azt az általánosabb nem-egzaktságot tükrözi vissza, amely egyre inkább jelen van a tudás vagy elmélet és a valóság tényei között” (195), és az elavult arisztotelészi logikától az életlen logika felé történő eltolódás vagy annak szükségessége kuhni értelemben véve paradigmaváltásnak tekinthető (201). Ehhez hasonlóan 1999-ben Maria Tymoczko azt hangsúlyozta, hogy „olyan kulturális kérdésekben, mint például a fordítás, nem lehet a klasszikus logikából általánosítani, és nem lehet alkalmazni a kizárt harmadik elvét sem”, valamint kijelentette, hogy „az életlen logika szabályozza a fordítástudományt, ahogy az emberi kultúrát elemző legtöbb tudományágat is” ([1999], 2014Tymoczko, Maria (1999) 2014 Translation in a Postcolonial Context. Manchester: St. Jerome., 140).

A fordítástudomány kiemelkedő teoretikusainak a huszadik század vége felé tett ezen (és hasonló) kijelentései alapján azt gondolnánk, hogy a vita véget ért – vagy legalábbis így kellene lennie: hogy a fordítástudomány mint diszciplína nagymértékben eltávolodott az éles határokhoz és bináris megkülönböztetésekhez való haszontalan ragaszkodástól. Mindezen állásfoglalások ellenére, két évtizeddel később, a bináris oppozíciókra való hajlandóság nem tekinthető múltbéli dolognak, sem pedig kizárólag túlegyszerűsített modellekben fellelhető gyengeségnek. Gentzler (2012Gentzler, Edwin 2012 Translation and Identity in the Americas: New Directions in Translation Theory. London: Routledge., 53–54) szerint a fordítással kapcsolatos gondolkodás bináris hagyománya

kiterjed a kortárs fordításelméletre. Még Itamar Evan-Zohar Polysystem Studies (Poliszisztéma tanulmányok) (1990) és Gideon Toury Descriptive Translation Studies and Beyond (Leíró fordítástudomány és azon túl) (1995) című művében kidolgozott fejlettebb fordítástudományi modellek is olyan párokat használnak, mint a megfelelő/elfogadható, forrásnyelvi szöveg/célnyelvi szöveg, elsődleges/másodlagos, termelő/fogyasztó, centrális/periferiális és kanonikus/nem kanonikus, hogy felépítsék vizsgálódásuk keretrendszerét, és a fordításokat ennek megfelelően kategorizálják. A „haladóbb” és a kulturális tanulmányok felől közelítő fordítástudományt kutatók megközelítései is sokszor bináris természetűek. Venuti […] szintén fenntartja a bináris logikát azzal, hogy továbbra is használja a szolgai/szabad dichotómiát, amelyet munkájában gördülékeny/idegenítővé fogalmaz át. A bináris oppozíciók végigkísérik munkásságát – premodern/modern, láthatatlan/látható –, és bár a bináris elemek egyikét kiemelve […] az idegenítést és a láthatóságot részesíti előnyben, továbbra is fenntartja a hagyományos paradigmát.

Annak ellenére, hogy Venuti ([1995] 2008Venuti, Lawrence (1995) 2008 The Translator’s Invisibility. A History of Translation. Second edition. London: Routledge. , 19) tiltakozik korábbi elméleteinek „ügyes bináris oppozícióvá” történő redukálása ellen (lásd még Delabastita 2010Delabastita, Dirk 2010 “Histories and Utopias. On Venuti’s The Translator’s Invisibility .” The Translator 16 (1): 125–134. , 130–132), legújabb vezérmotívumát, nevezetesen „a szigorúbban átgondolt hermeneutikus modellt, amely a fordítást értelmező aktusnak tekinti” (Venuti 2013Venuti, Lawrence 2013 Translation Changes Everything. London: Routledge., 4), szigorú bivalens oppozícióban fejti ki és szembeállítja egy a fordítást „a forrásnyelvi szövegekben található vagy a forrásnyelvi szövegek által előidézett invariáns reprodukálásának vagy átvitelének tekintő instrumentális modellel” (3). E megkülönböztetés értékelő jellege szembetűnő. A hermeneutikus modell szigorú, és így magyarázó erővel bír; az instrumentalizmus viszont „egy szóval hamisság, amely nem képes a fordítás átfogó és széleskörű magyarázatára.” (uo.) A hátrányos helyzet nyelvészetileg egy gyanúsan zavaró „-izmussá” redukálódik: figyelemre méltó, hogy nincsenek analóg hivatkozások a „hermeneutizmusra”. Ez az axiológiai töltet megmagyarázza, hogy miért nincs középút, és miért tűnik úgy, hogy Venuti nem ismeri fel az instrumentális modell pozitív elemeit, vagy látja be a hermeneutika vakfoltjait. A köztük levő különbség a kompromisszumot nem tűrő igazság kérdése. Valójában minden kompromisszumra törekvő kísérlet a rossz hírű instrumentalizmushoz való burkolt ragaszkodás jele. Ennek eredményeképpen a vita finoman elcsúszik az elméleti szintről az etikai szintre: azokat, akik ellentétes nézetet képviselnek – és a véleménykülönbség egydimenziós volta miatt nem lehetséges más nézetet képviselni –, nemcsak elutasítják, hanem el is ítélik a hamisság pártolásáért. Érdekes módon, Brian Mossop a Translation Studies legfrissebb kiadványának provokatív rovatában – annak ellenére, hogy az invariánsokat illetően radikálisan ellentétes nézet mellett érvel – egy hihetetlenül hasonló bináris választással szembesít bennünket: „valaki vagy az invariancia felé húz (a variancia minimalizálásával) vagy nem […], pontosan két elgondolás közül választhat az, aki az egyik szöveget a másikból származtatja” (Mossop 2017Mossop, Brian 2017 “Invariance Orientation: Identifying an Object for Translation Studies.” Translation Studies 10 (3): 329–338. , 332–333). Tehát minden középút „logikailag” és retorikailag kizárt.

A hagyományos bivalens paradigma fennmaradását illető gentzleri kritika tükrözi Kaisa Koskinen (2000Koskinen, Kaisa 2000 Beyond Ambivalence. Postmodernity and the Ethics of Translation. Tampere: University of Tampere., 44) egy évtizeddel korábban, a feminista fordítás dekonstrukcionista projektjével kapcsolatban kifejtett álláspontját, amely „a hierarchikus oppozíciók (például hű/hűtlen vagy eredeti/fordítás) feloldását célozza meg” – ez egy olyan folyamat, amely véleménye szerint

két lépésből áll: az ellentétpárt először meg kell fordítani, az előzőleg alárendelt, negatív vagy láthatatlan pólust domináns, pozitív helyzetbe hozva. Úgy tűnik, a feminista fordítás pontosan ezt teszi: a rendet megváltoztatva arra kényszerít bennünket, hogy a nők/fordítók hagyományos szerepét újragondoljuk. Szükség van azonban a második lépésre is: a dekonstrukció csak akkor jöhet létre, ha mindkét pólust újradefiniáljuk, hogy egyik se álljon a másik felett, és az erőszakos oppozíció feloldódjon. Eleddig a feminista fordításelméletek elsősorban a férfi/nő oppozíció megdöntésére koncentráltak, és a nőies/anyai képet minőségileg magasabbnak és erkölcsileg erősebbnek állították be, mint a férfias/apai ellenpárt, amelyet nagyon rossz fényben tüntettek fel.(uo.)

Következésképpen a dekonstrukcióra „elsősorban és mindenekelőtt a bináris oppozíciók megdöntésének és az azok mögött megbúvó ambivalencia feltárásának, akár dicsőítésének folytatódó projektjeként tekinthetünk” (93). A posztmodern, posztstrukturalista és különösen posztkoloniális gondolkodók, akik gyakran alkalmazták „a határjelenségek, a köztes terek és a köztesség” fogalmát, jelentősen hozzájárultak a bináris kapcsolatokat taglaló problémafelvetésekhez (71). Ebben a folyamatban kulcsfontosságú, hogy „ne megfordítsuk a hierarchiát […], hanem elfogadjuk a két pólus elválaszthatatlanságát. A pólusok ugyanis csak egymás relációjában léteznek. A negatív tehát nem a pozitív póluson kívül, hanem azon belül helyezkedik el” (93). A komplexitás elméletről író Kobus Marais (2014Marais, Kobus 2014 Translation Theory and Development Studies: A Complexity Theory Approach. London: Routledge. , 42) szerint „anti-redukcionista álláspontjában [ez] […] részese a binárisok elleni dekonstruktivista harcnak […]. Ahol azonban a dekonstrukció szeretné feloldani a binárisokat, a komplexitáselmélet fenntartja őket. Ez logikai binárisok létezését feltételezi, és azt állítja, hogy együtt kell élni velük.” A polemikus kicsengés ellenére ez nem radikálisan más álláspont. Annak ellenére, hogy ezek a (meta-)elméleti álláspontok jelentős mértékű relativitást és ambivalenciát fogadnak el, és így sokkal inkább rávilágítanak a fordítási jelenségek komplexitására, a pólusok prototipikusan bináris koncepciójába vetett túlzott bizalom miatt a háttérben maradnak.

4.A kontinuum ígérete

Az elméleti koncepciót, amely ösztönösen leküzdi a bivalens logika bizonyos korlátait – anélkül, hogy aláásná annak tagadhatatlan retorikai erejét –, kontinuumnak nevezzük. Miközben két alapvető tulajdonságát megőrzi, lehetővé teszi számunkra, hogy árnyaltabb ítéleteket hozzunk. A különféle hátterű és elméleti hagyományokat képviselő kutatók a kontinuum koncepciójára támaszkodva emelik ki a skála szélső pontjai között lévő lehetőségek gazdagságát. Nézzünk meg néhány tipikus és meglehetősen véletlenszerűen kiválasztott példát. Szei Sónagon Párnakönyvének nyugati fordításait vizsgálva Valerie Henitiuk (2008Henitiuk, Valerie 2008 “ ‘Easyfree Translation?’ How the Modern West Knows Sei Shônagon’s Pillow Book .” Translation Studies 1 (1): 2–17. , 2) hangsúlyozza, hogy „a ‘fordítás’ terminust a lehető legtágabb értelemben használják, hogy belesűrítsék a nyelvi és kulturális átvitelek széles körét a szó szerinti fordítástól a szabad fordítás felé mutató kontinuum mentén.” Sonia Colina (2008Colina, Sonia 2008 “Translation Quality Evaluation: Empirical Evidence for a Functionalist Approach.” The Translator. 14 (1): 97–134. , 123–124) a fordítás minőségének értékelésére szolgáló funkcionalista megközelítés empirikus bizonyítékainak vizsgálata során többször utal az „értékelési kontinuum (azaz a jó, rossz és közepes fordítások)” fogalmára, megjegyezve, hogy „az értékelés kategóriái […] nem diszkrétek és körülhatároltak, hanem inkább mind kontinuumot alkotnak.” Reine Meylaerts és Maud Gonne (2014Meylaerts, Reine, and Maud Gonne 2014 “Transferring the City – Transgressing Borders: Cultural Mediators in Antwerp (1850–1930).” Translation Studies 7 (2): 133–151. , 147) a mellett érvelnek, hogy a fordítástudomány „hozzájárulhat a szerző, a többnyelvű író, a szerző-fordító és a fordító között megoszló, egymást fedő gyakorlatok alkotta kontinuumon belüli közvetítő szerepek rugalmas újrakonceptualizálásához.” Sok más példát lehetne idézni; a fordítástudományban a kontinuum-alapú gondolkodásból nincs hiány.

A kontinuum-modellre nemcsak a két szélsőség között feszülő skálán elhelyezkedő tényleges fordítások megvitatásakor hivatkoznak, hanem absztrakt elméletekkel kapcsolatban is, amelyek közül a legszemléletesebb a fordítás számos definíciójában felbukkanó ekvivalencia (például Jakobson 1959Jakobson, Roman 1959 “On Linguistic Aspects of Translation.” In On Translation, edited by Reuben Brower, 232–239. Cambridge, MA: Harvard University Press. ; Catford 1965Catford, John C. 1965 A Linguistic Theory of Translation: An Essay on Applied Linguistics. London: Oxford University Press.; Nida és Taber 1982Nida, Eugene A., and Charles Taber 1982 The Theory and Practice of Translation. Leiden: E.J. Brill.; Newmark 1988Newmark, Peter 1988 Approaches to Translation. New York: Prentice Hall.; Koller 1995Koller, Werner 1995 “The Concept of Equivalence and the Object of Translation Studies.” Target 7 (2): 191–222. ; lásd még Halverson 1997Halverson, Sandra 1997 “The Concept of Equivalence in Translation Studies: Much Ado about Something.” Target 9 (2): 207–233. ). Az e fogalomból kiinduló (vagy ezzel kapcsolatos) elméleti felvetések tünetszerűen bináris dichotómiáktól hemzsegnek: ilyen Nida (1964Nida, Eugene A. 1964 Toward a Science of Translating. Leiden: E.J. Brill., 159–171) formális ekvivalenciája és dinamikus ekvivalenciája; Catford (1965Catford, John C. 1965 A Linguistic Theory of Translation: An Essay on Applied Linguistics. London: Oxford University Press., 27) formális megfelelése és szövegekvivalenciája; Newmark (1988Newmark, Peter 1988 Approaches to Translation. New York: Prentice Hall., 38–56) szemantikai fordítása és kommunikatív fordítása; House (1997House, Juliane 1997 Translation Quality Assessment: A Model Revisited. Tübingen: Gunter Narr., 66–71) nyílt és rejtett fordítása; Toury ([1995] 2012Toury, Gideon (1995) 2012 Descriptive Translation Studies – and Beyond. Revised edition. Amsterdam: John Benjamins. , 70) adekvát és elfogadható fordítása; Venuti ([1995] 2008Venuti, Lawrence (1995) 2008 The Translator’s Invisibility. A History of Translation. Second edition. London: Routledge. , 19) idegenítő és honosító fordítása; vagy újabban Pym (2014Pym, Anthony 2014 Exploring Translation Theories. Second edition. London: Routledge., 6–42) természetes és irányfüggő ekvivalenciája; és folytathatnánk a listát (32–34).

Ezen a ponton több dologra kell felhívnunk a figyelmet. Először is úgy tűnhet, mintha a fordításelméleti kontinuum-alapú gondolkodás irányába tett kritikánk néhány sarkot lekerekítene – bizonyos szerzőket és modelleket összegyűjtve és implicit módon egymásra vonatkoztatva. Noha bizonyos összefüggésekben van értelme az összehasonlításnak, ilyen például Nida és Venuti vonatkozó fogalompárja, ezen fogalmak határozottan nem redukálhatók egymásra. Másodszor, a fordítástudomány nagyhatású tipológiái közül néhány egyáltalán nem bináris (Pym 2014Pym, Anthony 2014 Exploring Translation Theories. Second edition. London: Routledge., 33). Erre jó példa Dryden ([1680] 1992Dryden, John (1680) 1992 “On Translation.” In Theories of Translation. An Anthology of Essays from Dryden to Derrida, edited by Reiner Schulte and John Biguenet, 17–31. Chicago, IL: The University of Chicago Press.) triádja: metafrázis, parafrázis és imitáció, valamint Koller (1995Koller, Werner 1995 “The Concept of Equivalence and the Object of Translation Studies.” Target 7 (2): 191–222. , 191–222) ekvivalencia-tipológiája: denotatív, konnotatív, szöveg-normatív, pragmatikai és formális. Kiemeljük, hogy nem szeretnénk ezeket a modelleket összekeverni, vagy figyelmen kívül hagyni a hangsúlykülönbségeiket, hanem szélesebb módszertani nézőpontot szeretnénk bemutatni. Véleményünk szerint az ekvivalencia és ennek következtében a fordítási megközelítések számtalan dichotómiája is az arisztotelészi logika hagyományának fennmaradását igazolja, bár kevésbé észlelhető szinten. Függetlenül attól, hogy milyen részkülönbségek vannak ezen dichotómiák között, mindegyikük rendelkezik egy olyan alapvető képi sémával, amely erősen lineáris.

Az ekvivalencia ugyan a kontinuum legszemléletesebb példája, de semmiképp sem az egyetlen. Gideon Toury ([1995] 2012Toury, Gideon (1995) 2012 Descriptive Translation Studies – and Beyond. Revised edition. Amsterdam: John Benjamins. , 65) Descriptive Translation Studies and Beyond (Leíró fordítástudomány és azon túl) című nagyhatású művében a következőket fogalmazza meg a normákkal kapcsolatban:

A normák maguk messze nem egységesek […] A viselkedési kényszerek bármely formája leírható két szélsőség között húzódó kontinuum mentén: az egyik oldalon általános, viszonylag objektív szabályokkal, a másikon pedig idioszinkratikus manírokkal. Interszubjektív természetüknél fogva a normák tehát elfoglalják a skála középső részét, gyakran a teljes kontinuumot lefedik, a két szélső értéket reprezentáló kis foltokat leszámítva. Összefoglalva: ezen kényszerek fokozatos kontinuumot alkotnak, tükrözve azok közelségét egy pólushoz (vagy távolságát egy pólustól).(saját kiemelés)

A kontinuum elméleti hasznosíthatóságát biztosító legfontosabb tulajdonsága a nem diszkrét mivolta. A kontinuum ígéretes ellenszere lehet a bivalens logikának, mivel közbenső értékeket és potenciálisan végtelen távolságot is lehetővé tesz a két szélsőség között. Támogatói pontosan ennek megfelelően (és ezért) alkalmazzák. Például: ellentmondva Theo Hermans (1999Hermans, Theo 1999 Translation in Systems. Descriptive and System-Oriented Approaches Explained. Manchester: St. Jerome., 119) azon kritikájának, amely „a poliszisztéma elméletet működtető bináris oppozíciók mintázatát taglalja”, valamint Pilar Godayol (2002)Godayol, Pilar 2002 Spazi di frontiera. Genere e traduzione. Translated by Annarita Taronna. Bari: Palomar. munkájára támaszkodva, Ira Torresi (2013Torresi, Ira 2013 “The Polysystem and the Postcolonial: The Wondrous Adventures of James Joyce and His Ulysses across Book Markets.” Translation Studies 6 (2): 217–231. , 218) a mellett érvel, hogy „a szövegeket szabályozó törvények folyamatosan változnak, és nem bináris oppozíciók produktumai, hanem a poliszisztémában történő folyamatos változás dinamikus áramlásának kifejeződései.” Torresi arra a következtetésre jut, hogy „amire Hermans […] ’kettős struktúraként és oppozícióként’ tekintett, mint például a centrum/periféria dichotómia, valójában újrakonceptualizálható olyan kontinuumként, amely két ellentétes pont között terül el.” (219).

Bár az újrakonceptualizálással a szigorú bivalencia veszélyei enyhíthetők, a kontinuumokkal kevert kategóriák vagy a valóban kategóriákkal kevert kontinuumok gyakran korlátozott magyarázóerővel bírnak, amikor azokat tényleges fordításokra alkalmazzák. Nézzünk meg egy konkrét példát. A BBC Persian művészeti és kulturális rovatában Farahmand (2014)Farahmand, Mehrdad 2014 “Sholokhov and Iranian Translators’ Error” [یاطخ و فوخولوش یناریا نامجرتم]. http://​www​.bbc​.co​.uk​/persian​/arts​/2014​/02​/140221​_mf​_sholokhov​.shtml három különböző perzsa fordításban mutatja be, hogy Mihail Solohov Csendes Don című művében egyetlen szó téves fordítása milyen hatást gyakorolt a narratíva egészére. Ez az epikus regény a kozákok életét és küzdelmét ábrázolja a huszadik század elején. A kozákok csoportját főként keleti szlávok alkotják, akik túlnyomórészt Ukrajnában és Nyugat-Oroszországban élnek. A regény mindhárom perzsa fordításában (amelyek egyikét sem az eredeti oroszból készítették), a „kozákokat” (perzsául کازاکها) valamiért „kazahoknak” fordították (perzsául قزاقها; ez az irániaknak sokkal ismerősebb lehet Irán és Kazahsztán földrajzi közelsége miatt), mely utóbbi egy türk nép Kelet-Európában és Közép-Ázsia egyes részein. Mivel ez a két szó egyértelműen két különböző népet jelöl, a történelem iránt érdeklődő olvasó számára a fordítások rendkívül zavaróak. Aggályos, hogy közép-ázsiai muzulmán türkök bukkannak fel az európai Oroszországban, orosz nevekkel, keresztény vallással és olyan kultúrával, amely alig hasonlít a kazahokéhoz. Ebben az esetben a szöveg egy bizonyos szempont szerinti „honosítása” más szempontból „idegenítette” azt, tehát minden arra irányuló kísérlet, hogy ezeket a perzsa fordításokat az idegenítő-honosító skálán elhelyezzük, egyaránt lehetetlennek és irrelevánsnak tűnik. Itt a lineáris, egydimenziós modell egyszerűen nem működik.

5.Zéró összegű gondolkodás és egyidejű halmaztagság

Véleményünk szerint egy kontinuum beillesztése két fogalmi ellentét közé az egyik probléma megoldásával egy másikat hoz létre, amely talán kissé nehezebben érzékelhető, de nem kevésbé hátrányosan befolyásolja a fordítási jelenségek elméleti reflexiójának minőségét: a zéró összegű gondolkodás tévesen negatív korrelációt feltételez az ellentétes pólusok kategóriái között. Íme két példa a kontinuum-modell redukcionista hatására. Descriptive Translation Studies and Beyond (Leíró fordítástudomány és azon túl) című művében Toury a fordíthatóság fogalmát is tárgyalja, amelyet úgy határoz meg, mint „a CNY-i szöveg (vagy szövegnyelvészeti jelenség) és a FNY-i szöveg (vagy jelenség) közötti optimális megfelelésnek kezdeti potenciálja”, megjegyezve, hogy „ez a megfelelés különböző mértékű lehet. Valójában 0 és 1, nem létező és abszolút között bárhol lehet, anélkül, hogy valaha is egybeesne a két szélsőség bármelyikével” (Toury [1995] 2012Toury, Gideon (1995) 2012 Descriptive Translation Studies – and Beyond. Revised edition. Amsterdam: John Benjamins. , 38). Hasonló gondolatmenetet követve, az életlen logika mint részleges halmaztagság rövid megvitatása során Anthony Pym olyan szituációt vázol fel, amelyben

egy elem két különböző halmaz tagja lehet, de különböző mértékben: megoldás lehet a 80 százalékos idegenítés és 20 százalékos honosítás, például: amikor a „McDonald’s” emblémák Amerikán kívül szerte a világon megjelennek, idegenítenek, mivel idegen kultúrából származnak, viszont honosítanak is, hiszen a főként fiatal vendégeik számára mindig ott voltak.(Pym 2014Pym, Anthony 2014 Exploring Translation Theories. Second edition. London: Routledge., 103)

Toury és Pym példája is két szélsőség között húzódó egydimenziós modellre támaszkodik, mivel kiemeli a közbenső lehetőségek sorát. A részleges halmaztagság százalékokban történő kifejezéséből viszont éppen a lényeg hiányzik, mivel megköveteli, hogy a tagság mértékét tükröző értékek mindig kitöltsék az egészet (a számérték 1 vagy 100%); más szóval valaki nyeresége feltétlenül más veszteségét jelenti. Módszertani szempontból ez egyáltalán nem különbözik az ellentmondás és a kizárt harmadik arisztotelészi követelményeitől. A skála minden szakaszát számításba kell venni, és nem lehet közöttük átfedés. Ezen feltételek fenntartása azonban nem indokolt, eltekintve a hagyományos logika berögzült használatától. Az életlen halmaztagság megőrzi Pym példájának magyarázó erejét – szerintünk valójában meg is erősíti –, még akkor is, ha a vonatkozó százalékok nem adják ki a 100 százalékot. Képzeljünk el két forgatókönyvet: (1) egy olyan megoldást, amely egyszerre 16 százalékban idegenítő és 37 százalékban honosító; és (2) egy olyat, amely 52 százalékban idegenítő és 79 százalékban honosító. Ha az első forgatókönyv azt az érzést kelti bennünk, hogy valamit még mindig figyelmen kívül hagyunk, és a második forgatókönyv alapján átfedésekre gondolunk – vagy ha ezen megoldások értelmezése nehézséget jelent –, az azt bizonyítja, hogy a százalék alapú konceptualizáció logikáját, a zéró összegű gondolkodást követjük. Logikai unortodoxiájuk ellenére vajon a kapott mentális képek nem tükrözik-e jobban ezt az összetett jelenséget, mint a Pym-féle pontos, klasszikus logikai 20–80-as eloszlása?

Természetesen nehéz megmagyarázni, hogy ezen értékek minek felelnek meg (a szöveg valamely jellegzetes tulajdonságainak? a végfelhasználók értelmezésének?). A valódi probléma azonban nem annyira a tényleges százalékokban vagy számításuk módszerében, sokkal inkább az egydimenziós paradigmában keresendő. Ha a klasszikus halmazelméletből származtatott modellekre kell támaszkodnunk, és hányadokról vagy százalékokról – röviden lineáris kontinuumokról – kell beszélnünk, fel kell ismernünk, hogy azok zéró összegű gondolkodáson alapulnak. E kezdetben nem vizsgált feltételezés figyelmen kívül hagyása valószínűleg olyan „logikai hibákat eredményez, amelyeket aztán gyakorlatilag lehetetlen kijavítani” (Ellis 1993Ellis, John M. 1993 Language, Thought, and Logic. Evanston, IL: Northwestern University Press., ix). Hogy egy szemléletesebb és megfoghatóbb példát említsünk, Toury és Pym arra kérnek bennünket, hogy képzeljük el egy pite elosztását két ember között: minél nagyobb szeletet eszik meg az egyik, annál kisebb szelet jut a másiknak. Ez a forgatókönyv azonban nemcsak a régi bináris betegség tüneteit mutatja (pontosan két fogyasztó van az ábrán), hanem azt is feltételezi, hogy egyetlen szelet vagy morzsa sem maradhat, és nincs repetánakvaló. Ugyanakkor a pite elosztásának tényleges mozzanatai természetesen nem olyan egyszerűek, mint ahogyan ezt a modell sugallja. Hogy néhány paramétert említsünk: több (vagy kevesebb) mint két ember is ülhet az asztalnál – számuk valójában egyik pillanatról a másikra változhat, mivel egyesek megjönnek, mások elmennek; néhány szelet megmaradhat; ha az első adag után valaki repetázni szeretne, akkor fel lehet szolgálni még egy pitét. Ha ez a modell inadekvát a piteosztás viszonylag egyértelmű folyamatának elméleti magyarázatához, akkor miért felelne meg a fordítás komplex jelenségeinek leírásához?

A pite analógia azonban nem működik a fordítás világában, ahol az éhes is jóllakhat és a pite is megmaradhat – ami az életlen logika második fő eredményéhez, nevezetesen az egyidejű halmaztagsághoz vezet bennünket. Egy lineáris skálán az egyik szélsőségtől távolodva szükségszerűen közelebb kerülünk a másikhoz – mivel a skála csak egydimenziós mozgást tesz lehetővé. A fordítás azonban nem zéró összegű játszma, így például a formai veszteséget nem feltétlenül egyenlíti ki funkcionális többlet. Ahogyan Frederic Chaume könyvében (2012Chaume, Frederic 2012 Audiovisual Translation: Dubbing. Manchester: St. Jerome.) az audiovizuális fordítás számos valós példája is igazolja, a szinkronizálás során végzett ajakszinkronban a forma és a funkció pozitív korrelációban állnak egymással, így ahhoz, hogy egy fordítás funkcionális legyen, szükségképpen formálisnak kell lennie; a forma megőrzése valójában szintén nagymértékben garantálhatja a funkciót. Chesterman másik jó példája (1998Chesterman, Andrew 1998 Contrastive Functional Analysis. Amsterdam: John Benjamins. , 25) Georges Perec lipogrammatikus regénye, a La Disparition (Ltűnés) (1969Perec, Georges 1969 La Disparition. Paris: Denoël.), amely teljes mértékben kerüli az „e” betű használatát. Ezt a regényt Gilbert Adair fordította angolra A Void (Az űr) címmel (1994Perec, Georges 1994  A Void (orig. La Disparition). Translated into English by Gilbert Adair. New York: HarperCollins.), hasonló stilisztikai trükköt alkalmazva azzal, hogy ő is kerüli az „e” betű használatát. A regény fordításának stilisztikai minősége azt is egyértelműen jelzi, hogy a fordítási kettősségek nem feltétlenül egymást kölcsönösen kizárók, hanem kiegészítők. Ebben a fordításban a forma és a funkció olyannyira elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, hogy az egyik eltűnése elkerülhetetlenül a másik eltűnéséhez vezetne.

A fordítás egyszerre két (látszólag kizárólagos) halmaz teljes tagja lehet. Például, bár az Európai Unió jogszabályai bonyolult fordítási folyamatok produktumai, ugyanakkor mivel minden tagország nyelvén egyformán érvényesek, valójában nem fordítások, hiszen nincs olyan forrásnyelvi szöveg, amelyet a fordítások képviselhetnének. A produktum szempontjából ezek fordítások; de jure nem azok (Pym 2014Pym, Anthony 2014 Exploring Translation Theories. Second edition. London: Routledge., 103). Természetesen az EU jogszabályainak fordítása bizonyos értelemben nem különös eset; a mai globalizált világban zajló tömeges migráció következtében mindennapos dologgá váltak a vezetői engedélyek, házassági és születési anyakönyvi kivonatok, tulajdoni lapok, személyazonosító okmányok stb. hivatalos fordításai, amelyek jogilag ugyanolyan érvényűek, mint az eredeti szövegek. Egy másik vonatkozásban Hephzibah Israel (2010Israel, Hephzibah 2010 “Translating the Bible in Nineteenth-Century India: Protestant Missionary Translation and the Standard Tamil Version.” In Critical Readings in Translation Studies, edited by Mona Baker, 176–190. London: Routledge., 181) megemlíti az angol King James Bibliát, amely önmagában is fordítás. Ez a változat fokozatosan átvette az eredeti szöveg helyét a tizenkilencedik századi indiai fordítók körében, akik a jelentéstani nézeteltéréseket a King James-fordításra, nem pedig a görög és héber eredetire hivatkozva vitatták meg. Nézőpontunktól függően tehát a King James változat egyaránt forrásnyelvi szöveg és fordítás.

Ennél és sok más esetnél sem lenne igazán értelme e kettős státuszra felhívni a figyelmet azzal, hogy az ilyen szövegeket a forrásnyelvi és a célnyelvi kultúra (vagy az ’eredeti’ és ’másolat’) pólusa között elhelyezkedő hipotetikus kontinuum középpontjába helyezzük: ezen pólusok ugyanis nem a „se ilyen, se olyan” amorf esetei, hanem mindkét ellentétes halmaz nagyon jellemző tagjai egyszerre. Hasonlóan meggondolatlan kísérleteket tesz Lourens de Vries (2015de Vries, Lourens 2015 “Views of Orality and the Translation of the Bible.” Translation Studies 8 (2): 141–155. , 146), aki a szóbeli és írásbeli kultúra hagyományosan bináris megkülönböztetését tárgyalja:

a szóbeli kommunikáció és az írásbeli kommunikáció között szinte áthatolhatatlan akadály keletkezett […] A szóbeliséget és az írásbeliséget két különálló, egymással ellentétes világként értelmezték. E dichotóm gondolkodásmód, a szóbeliség és az írástudás közötti „törésvonal” annyira erős volt, hogy az ellenpéldák nem szakították meg a paradigmát; ez „kevert” formák elismerését eredményezte egy képzeletbeli „szóbeli-írásbeli kontinuumon”, amely fenntartotta a szóbeliség és az írásbeliség közötti alapvető oppozíciót.

A probléma tehát a mögöttes logikában rejlik. A prototipikus kontinuum koncepciója által kikényszerített „közbenső” kifejezés használata redukcionista, „leegyszerűsítő” hatást kelthet (Baker 2010Baker, Mona 2010 “Reframing Conflict in Translation.” In Critical Readings in Translation Studies, edited by Mona Baker, 115–129. London: Routledge., 113). Tymoczko (2010Tymoczko, Maria 2010 “Ideology and the Position of the Translator: In What Sense Is a Translator ‘in between’?” In Critical Readings in Translation Studies, edited by Mona Baker, 215–228. London: Routledge., 221–222) ezt a mozzanatot jól megragadja, amikor azt írja:

Noha a posztstrukturalisták nézetei rendkívül hasznosak a strukturalista binárisok aláásásában, a köztes koncepció korlátokkal küzd a strukturalizmus problémáinak megoldása terén, mivel egy polaritás vagy bináris alakzat nem minden alternatívája található meg a két ellentétes elem közötti vonalon. […] Tehát nem minden polaritásnak van egyetlen kontinuuma, amelyet közbensőnek hívhatnánk.(kiemelés a szerzőtől)

Mostanra látnunk kell, hogy alapjaiban téves a kontinuumokat a fordítási binárisok problémájának ellenszereként említeni. A probléma soha nem a binárisok elégtelen fokozatában rejlett, és most sem abban keresendő. Inkább abban, amire Tymoczko és mások felhívják a figyelmünket – anélkül, hogy kifejezetten ezeket a kifejezéseket használnák: a kontinuum mint elméleti koncepció nem egydimenziós.

6.Az egydimenzionalitáson túl

Elérkeztünk érvelésünk középpontjához, és itt hadd mutassunk rá ennek legfontosabb hozományára, a fordítást adekvát módon leíró metaelméleti modellre. Annak ellenére, hogy a fordítást sokan rendkívül komplex fogalomként, jelenségként és gyakorlatként tartják számon, az azzal foglalkozó elméleti reflexiók zöme – ahogyan azt megpróbáltuk bemutatni – egyszerűsített logikai paradigmára és egydimenziós modellre támaszkodik.

Amikor Stanisław Barańczak (1990Barańczak, Stanisław 1990 “Mały, lecz maksymalistyczny manifest translatologiczny.” Teksty Drugie 3: 7–66., 11–12), az egyik legkiemelkedőbb lengyel műfordító, gúnyt űz a népszerű aforizmusból, amely szerint a fordítások a nőkhöz hasonlatosak – vagy szépek vagy hűek –, és megkérdőjelezi a fordítások évszázados metaforáit, mint a les belles infideles (vö. Godayol 2013Godayol, Pilar 2013 “Metaphors, Women and Translation: from les belles infidèles to la frontera .” Gender and Language 7 (1): 97–116. ), azt nem csak annak szexista sztereotípiái, hanem mindenekelőtt egydimenziós logikájának „korlátoltsága” alapján teszi. Félretéve a szépség és hűség megfoghatatlan kategóriáit, összpontosítsunk azok állítólagos fordított arányosságának problémájára: segíthet-e ennek megoldásában más dimenzió hozzáadása? Bizonyára: egy koordináta-rendszerben a binárisok mindegyik eleme valóban felvehet magas vagy alacsony értéket anélkül, hogy azzal befolyásolná a másik elem értékét. Egy ilyen kétdimenziós modell előrelépést jelent, hiszen számos jelenség konceptualizálását lehetővé teszi anélkül, hogy a zéró összegű csapdába esne. A poliszisztéma elmélet alapjául szolgáló fogalmi struktúrára hivatkozva Torresi (2013Torresi, Ira 2013 “The Polysystem and the Postcolonial: The Wondrous Adventures of James Joyce and His Ulysses across Book Markets.” Translation Studies 6 (2): 217–231. , 220) is helyesen rámutat arra, hogy

a „centrum” és „periféria” kifejezések területként értelmezve – mint terminusjelentésükben is – sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint olyan térbeli pontokként, amelyek között kontinuum helyezkedik el. Így teljes mértékben lehetséges, hogy egy irodalmi mű valahol a centrumon kívül, ám nem egészen a periférián helyezkedik el, mint a „kevésbé ismert klasszikusok” esetében, vagy fordítva, a teljes poliszisztéma perifériáján vagy annak közelében helyezkedik el, de olyannyira központi az olvasók egy szűkebb körében, hogy egyfajta mérföldkőnek számít.

Az igazsághoz tartozik, hogy a fordításról való gondolkodás jelentős részben eleve két dimenziót hív életre, amikor területekről, mezőkről, territóriumokról, zónákról, határokról stb. beszél. Ezen elképzelés dominanciája valószínűleg az utazással, az átvitellel és általában véve a mozgással való kapcsolatából származik. Ehhez hasonlóan a fordítástudományban elterjedt elképzelés az egymást követő „fordulatokról” (például Snell-Hornby 2006Snell-Hornby, Mary 2006 The Turns of Translation Studies. New Paradigms or Shifting Viewpoints? Amsterdam: John Benjamins. ) szintén egy sík felületen történő mozgást feltételez. A megfordulás képessége jelentős előrelépést jelent az egyetlen skála mentén elképzelt előre-hátra csúszáshoz képest: ez lehetővé teszi az eddig láthatatlan vagy hozzáférhetetlen terek felfedezését, és helyt ad különféle, nem csupán egyenes útvonalak számára.

A kétdimenziós modellek azonban ábrázolási, tehát elméleti szempontból még mindig szegényesek: az azonos irányú fordulatok sorozata végül a kezdeti irányhoz vezet, ha nem szükségképpen a kiindulóponthoz. Gondoljunk a földre: bár gömbölyű, mi emberek csak annak felületét tudjuk érdemben megtapasztalni. Bolygón belüli helyzetünk és azon történő mozgásunk legtöbbször kétdimenziós, de amikor a felszínt elhagyva a föld alá ereszkedünk, vagy egy többszintes épületre felmászva a földfelszín fölé kerülünk, akkor az elsődleges irányokat tekintve nem haladunk előre: az iránytű használhatatlanná válik. Az GPS készülék megmutatja, hogy hol vagyunk egy többszintes autópark területén, de azt nem, hogy melyik szinten.

Egy alacsony dimenziós modell képtelen egy magasabb dimenziós jelenséget adekvát módon ábrázolni, nem beszélve annak magyarázatáról (elvégre a modellek erre hivatottak). Bár nagyon jól ismerjük a háromdimenziós tárgyak kétdimenziós ábrázolását (pl. földrajzi térképek, fényképek, röntgenfelvételek, TV képernyők stb.), az ilyen vetületek szigorú értelemben véve szükségszerűen reduktív jellegűek: a mélységet csak illúzió felhasználásával lehet létrehozni, a fény, a perspektíva vagy a fókusz manipulációjával a valós képi élmény szimulálása céljából. A fényképet nem tudjuk úgy elforgatni, hogy felfedje, mi van a rajta ábrázolt tárgy mögött. Bármennyire is bántóan hangzik, egy olyan fordításelmélet, amely prototipikusan kétdimenziós fogalmakra támaszkodik – például: terület, mező, zóna, és még az ünnepelt fordulat is –, alig éri el az Edwin A. Abbott ([1884] 1992)Abbott, Edwin A. (1884) 1992 Flatland: A Romance of Many Dimensions. Mineola, NY: Dover Publications. képzeletbeli Síkföldjére jellemző kifinomul(a)t(lan) ábrázolás szintjét.

E felismerés alapján azt javasoljuk, hogy a fordítás megfelelően komplex elméleti modelljének kifejlesztésére irányuló törekvések köteleződjenek el magasabb dimenzionalitás mellett. Már számos olyan megközelítés létezik, amely háromdimenziós fogalmakat alkalmaz. Kwame Anthony Appiah „sűrű fordítás” (1993Appiah, Kwame Anthony 1993 “Thick Translation.” Callaloo 16 (4): 808–819. ) elmélete, amely Clifford Geertz „sűrű leírásán” (1973Geertz, Clifford 1973 The Interpretation of Cultures. New York: Basic Books., 3–30) alapul, szó szerint mélységet ad a sík, természetükből fakadóan megtévesztő ábrázolásoknak. A cselekvő-hálózat elmélet (pl. Latour 2005Latour, Bruno 2005 Reassembling the Social: An Introduction to Actor-Network-Theory. Oxford: Oxford University Press.) olyan komplex, összefonódott, multilaterális és dinamikus struktúrák elképzelését szorgalmazza, amelyek alapvetően széles körben megértett fordításoktól és áttételektől függnek. A gyöktörzs kapcsolódó fogalmát (Deleuze és Guattari [1987] 2004Deleuze, Gilles, and Félix Guattari (1987) 2004 A Thousand Plateaus: Capitalism and Schizophrenia. Translated by Brian Massumi. London: Continuum.) – mely nem hierarchikus, nem lineáris, organikusan rugalmas struktúra – nemrégiben vezették be a „mindenütt jelenlevő fordítás” alátámasztására (Blumczynski 2016Blumczynski, Piotr 2016 Ubiquitous Translation. London: Routledge. ; lásd még Arduini és Nergaard 2011Arduini, Stefano, and Siri Nergaard 2011 “Translation: A New Paradigm.” Translation 1 (inaugural issue): 8–15.). Douglas Robinson hasonlóan írja le fordítási dinamikája korábbi, lineáris felfogásának többdimenziós kiterjesztését (a szerzőtől a fordító felé áramló erőt a fordító később az olvasó felé irányítja), amelyet Martha Cheung inspirált, „aki e párbeszédet taoista módon értelmezte […], olyan szempontból, amit pán-figyelmességnek hívhatunk, mivel a változás erői mindenütt megtalálhatók, és folyamatos kölcsönhatásban vagyunk velük, egyszerre több szinten” (Robinson 2016Robinson, Douglas 2016 “Editor’s Introduction: Pushing Hands with Martha Cheung.” In The Pushing Hands of Translation and Its Theory, edited by Douglas Robinson, 1–15. London: Routledge. , 9).

7.Multidimenzionális gondolkodás

A kevesebb dimenziót tartalmazó modellek problémájának javasolt megoldása a felfedett csapdák elkerülését célozza. Ahelyett, hogy javaslatot tennénk a korábbi megközelítések helyettesítésére, megpróbáljuk őket magasabb dimenzionalitásúra tágítani. Nem akarjuk elhagyni a meglévő fogalomkészletet és újakat kidolgozni; fő metaelméleti tételünk az, hogy minden hasznos fogalom potenciálisan multidimenzionális (vagyis számos oppozícióval szembeállítható, nem csak egyetlennel, mint a poláris gondolkodás esetében). Ez összhangban áll a kognitív nyelvészet eredményeivel: a poliszémia, az a tény, hogy egy adott szó eltérő, egymáshoz lazán kapcsolódó vagy gyakorlatilag nem kapcsolódó jelentéseket hordozhat, inkább szabály, mint kivétel. A természetes nyelv szókincse általában poliszemikus, és a különféle látens jelentések csak egy konkrét fogalmi oppozícióban válnak szembetűnővé; röviden: „a szavak természetüknél fogva változékonyak” (Evans 2009Evans, Vyvyan 2009 How Words Mean. Lexical Concepts, Cognitive Models and Meaning Construction. Oxford: Oxford University Press. , xi). Szerintünk e poliszémia többek között dimenzionális megközelítésben is jól elképzelhető, leírható és végiggondolható. E megközelítés szemléltetéséhez visszatérünk néhány korábban említett kontinuum-alapú gondolathoz, és megpróbáljuk őket elképzelni egy multidimenzionális életlen logika szerint.

A „minőség-kontinuum” fogalma, amelyre Colina (2008)Colina, Sonia 2008 “Translation Quality Evaluation: Empirical Evidence for a Functionalist Approach.” The Translator. 14 (1): 97–134. többször hivatkozott a fordítás minőségének értékeléséről szóló tanulmányában, jól példázza az általunk kritizált egyszerűsítő hatást. Annak szükségessége, hogy egy a fordítási minőséghez hasonlóan gazdag kategóriát specifikus ismérvek sorozataként (a funkcionális megfelelőségtől a helyes terminológiáig) operacionalizáljunk, eleve jelzi azt a számos egymástól független dimenziót, amelyekbe kiterjed. A kvantitatív módszertanra jellemző, egymással összefüggő tényezők lebontása valóban „lehetőséget kínál a fordítások szöveg- és kommunikatív/pragmatikai megfelelőségének értékelésére, nem korlátozódik a mondat szintjén megfigyelhető nyelvtani és/vagy stilisztikai hibákra és jelentésbeli változásokra” (107); de ezen és más tulajdonságoknak egyetlen „minőség-kontinuumba” tömörítése nagy módszertani és logikai ugrás. Igaz ugyan, hogy a fordítások értékelése különféle szakmai és pedagógiai környezetben általában azzal jár, hogy azokat egy benchmarkra vagy osztályozásra használt lineáris skálán helyezzük el. Annak ténye azonban, hogy ugyanazon fokozatot vagy numerikus értéket rutinszerűen rendelik az azt különböző okokból kiérdemlő fordításokhoz, elméleti szempontból használhatatlanná teszi a „minőség-kontinuumot”. Ezen komplex elképzelést inkább az okok feltárásával, a minőség különféle, gyakran egymásnak ellentmondó dimenzióinak vizsgálatával lehet jobban megérteni. A fordítások egyszerű sorba rendezése a legjobbtól a legrosszabbig, „számértéket” hozzájuk rendelve, lehet talán kiindulási pont, de biztosan nem a fordítási minőség beható tanulmányozásának eredménye. Véleményünk szerint, erősen vitatható a feltételezés, amely szerint a fordítási minőség produktívan – és nem csak pragmatikusan – konceptualizálható lineáris kontinuumként.

És mi a helyzet a SZERZŐ – TÖBBNYELVŰ ÍRÓ – SZERZŐ-FORDÍTÓ – FORDÍTÓ kontinuummal? Az igazsághoz tartozik, hogy a kutatók, akik e kontinuumot javasolják, nyíltan a közvetítő szerepekre fókuszálnak, és elismerik, hogy a gyakorlatban ezek között átfedések vannak (Meylaerts és Gonne 2014Meylaerts, Reine, and Maud Gonne 2014 “Transferring the City – Transgressing Borders: Cultural Mediators in Antwerp (1850–1930).” Translation Studies 7 (2): 133–151. , 147). Ugyanakkor továbbra is nehezen elfogadható, hogy ebből vagy bármely más szempontból nagyobb távolságnak kell elválasztania a szerzőt a szerző-fordítótól, mint a többnyelvű írótól – ez valószínűleg nem a kutatók szándékolt következtetése, hanem az általuk alkalmazott kontinuum koncepciójából fakad. Ez az egydimenzionális logika elrejti a többi lehetséges alakzatot: például megoszthatnának-e a szerzők és a szerző-fordítók valamit egymással, megkerülve a többnyelvű írókat (akik a kontinuumon közvetítő kapocsként jelennek meg)? Ha egy író korlátozottan ismeri a célnyelvet, és emiatt együtt dolgozik egy másik személlyel, akkor az ilyen kisegített szerző-fordító nem áll közelebb az (egynyelvű) szerző kategóriájához, mint egy többnyelvű író? Egy ilyen szerző-fordítónak vajon nem lenne szüksége fordítói segítségre (például sajtótájékoztatókon feltett kérdések megválaszolásakor, interjúk készítésekor, vagy a kiadókkal folytatott célnyelvi tárgyalások során), ahogy az egynyelvű szerzőnek is – szemben a többnyelvű íróval? Nem lehetséges, hogy néhány (egynyelvű) szerzőnek kevesebb tevékenysége lenne, mint néhány (szerző-)fordítónak, csupán a jogi sajátosságok miatt?11.Stanisław Lem Solaris című könyvének esete jut eszünkbe: az első angol fordítás kiadója (Lem 1970Lem, Stanisław 1970 Solaris. Translated (from the French) by Joanna Kilmartin and Steve Cox. New York: Walker., közvetetten, francia nyelvről fordították) a szerzői jog tulajdonosaként több, mint negyven évig sikeresen megakadályozta, hogy Lem érdekeltsége kiadassa az eredeti lengyel mű közvetlen újrafordítását (lásd Blumczyński 2010Blumczyński, Piotr 2010 “Pilnikiem, kluczem, czy siekierą? O tłumaczeniu Lema na angielski.” In Lem in tłumacze, edited by Elżbieta Skibińska and Jacek Rzeszotnik, 79–92. Kraków: Księgarnia Akademicka.). Amikor 2011-ben végül megjelent az eredetiből készített angol fordítás, csak hangoskönyv és e-könyv formátumban volt elérhető; abban az időben Lem örökösei azt remélték, hogy „le fogják küzdeni az újrafordítás nyomtatásának jogi akadályait” (Flood 2011Flood, Alison 2011 “First Ever Direct English Translation of Solaris Published.” Guardian, June 15 2011 https://​www​.theguardian​.com​/books​/2011​/jun​/15​/first​-direct​-translation​-solaris), de reményeik majdnem egy évtizeddel később továbbra is csak remények. Mindezek természetesen spekulatív kérdések, amelyeket vagy érdemes körüljárni, vagy nem; a lényeg az, hogy a kevesebb dimenziót tartalmazó megközelítés „logikátlannak” állítja be e kérdéseket, és így a tudományos érdeklődés körén kívülre taszítja őket. Az általunk bemutatott multidimenzionális modellben ez a négy szerep emelhető ki egy lineáris nézőpontot kikényszerítő kontinuumból, és képzelhető el élő gyöktörzsön belüli életlen csomópontként, más csomópontokkal összeköttetésben – közvetlenül és más csomópontokon keresztül egyaránt. Bár ez a kapcsolati háló nehezen ábrázolható két- vagy akár háromdimenziós képalkotás felhasználásával, nem mutatna-e mégis reálisabb képet a jelenség komplexitásáról? Nem ösztönözne-e bennünket arra, hogy az ellentmondás és az arisztotelészi logika ostorának félelme nélkül induljon el vizsgálódásunk bizonyos irányokba?

Hasonlóképpen, a népszerű SZÓ SZERINTI22.Az angol literal kifejezést magyarul vagy szó szerintinek vagy literálisnak fordítottam, attól függően, hogy az adott kontextus mit kívánt meg. (a fordító megjegyzése) – SZABAD kontinuum a két fogalom által kiváltott sokféle jelentés közül vitatható módon elkülönít egy dimenziót, nagyjából megfelelve a forrás – cél iránynak. Gondolhatunk azonban más olyan binárisokra is, amelyekben szerepel e fogalmak egyike. Például: SZÓ SZERINTI – LIBERÁLIS; SZÓ SZERINTI – FIGURATÍV; SZÓ SZERINTI – KÖLTŐI; LITERÁLIS – SPIRITUÁLIS; ráadásul, bár kissé paradox módon, figyelembe véve a két szó közös etimológiáját: LITERÁLIS – LITERATURIKUS; stb. A kontinuum másik fogalma is ugyanolyan széles kiterjedéssel rendelkezik a SZABAD – KORLÁTOZOTT; SZABAD – ALÁRENDELT; SZABAD – SZOLGAI; SZABAD – FOGLALT; SZABAD – SZISZTEMATIKUS; SZABAD – ELKÖTELEZETT; stb., valamint a SZABAD – SZÓ SZERINTI irányvonalak mentén. Ezen párok némelyike tisztán értékelő mintázattal rendelkezik, mások kevésbé, axiológiájuk tehát hajlamos a nagyobb kontextusváltozásokra (pl. a ’liberális’ jelző lehet bók vagy sértés az adott személy politikai nézeteitől függően). A szó szerinti kifejezéssel ellentétes fogalmak közül sok hasonló jelentéssel bír, de – bármennyire finoman is – hangsúlyukban különböznek. Még a közeli szinonimák is (pl. SZABAD és LIBERÁLIS, valamint ezek főnévi formája) különböző szemantikai árnyalatokat emelnek ki, és eltérő konnotációval rendelkeznek. Sőt, bizonyos kontextusokban egyes párok lehet, hogy nem is oppozíciók (pl. a kabbalisztikus hagyományban a LITERÁLIS és a SPIRITUÁLIS szorosan összekapcsolódnak). Egy ilyen fogalmi szerteágazás komplexitását annak ténye is szemlélteti, hogy egy tagadás mindezeket az eltérő szálakat képes egy fókuszpontba összpontosítani: egy NEM LITERÁLIS megközelítés ellentmondás nélkül lehet LIBERÁLIS, FIGURATÍV, KÖLTŐI, SPIRITUÁLIS, LITERATURIKUS stb. is. A különféle tagadási minták megtörhetik a fogalmi oppozíció egydimenzionalitását, és felfedhetik annak eltérő irányokba nyúló értékelési tengelyeit (pl. gondoljunk a formális – funkcionális és funkcionális – diszfunkcionális párokra, amelyek összekapcsolódva a formális fordításokat diszfunkcionálissá tennék). Egy olyan állítás, mint például: „X sokkal inkább szó szerinti fordítás, mint Y, amely e összehasonlításban szabadabb, bár szisztematikus és mégis nemliberális”, egy olyan csavaros fogalmi röppályát követ, amely több dimenzió között ugrál, és lehetetlenné teszi e két hipotetikus fordítás elhelyezését a kezdeti SZÓ SZERINTI – SZABAD kontinuumon logikai diszkomfortérzet nélkül.

Ennek oka az, hogy itt ösztönösen több dimenziót észlelünk: a SZÓ SZERINTItől a SZABAD felé, majd a SZISZTEMATIKUSig elképzelt mozgás (félretéve a NEMLIBERÁLIS irányába történő bifurkációt) – nem egészen oda hoz vissza bennünket, ahonnan elindultunk. Az irodalmi fordításoknak nem kell szisztematikusnak (vagy rendszertelennek) lenniük, ahogyan a szabad fordításoknak sem kell liberálisnak (vagy metafizikainak, vagy elkötelezettnek stb.) lenniük. Itt nincs módunk más szerteágazó alakzatok részletes körbejárására – de valószínűleg nincs is erre szükség annak demonstrálásához, hogy ezen alakzatok hogyan robbantják szét a lineáris kontinuumot belülről. Eszükbe juthat a következő fogalmi ellentétek folyománya: SZÓ SZERINTI – KÖLTŐI – PRÓZAI(AS) – FANTÁZIADÚS – EGYSÍKÚ – FELKAVARÓ – MEGNYUGTATÓ – IJESZTŐ, és így tovább, potenciálisan ad infinitum, és csak részben viccnek szánva.

Elképzelhető egy olyan fordítási folyamat, amely egyszerre elmozdul a SZÓ SZERINTI – SZABAD kontinuum mindkét pólusától: például a REJTETT kifejezés szembeállítható mindkét szélsőséggel. A bibliafordítások területén az olyan változatok, mint például a The Inclusive New Testament (Az átfogó Újszövetség) (1994The Inclusive New Testament 1994 Brentwood, MD: Priests for Equality.) gendersemlegessé fogalmazzák át (vagy állítják vissza, nézőpontunktól függően) a hagyományosan gender alapon megfogalmazott részeket (pl. az Efézus 5:22-ben a „Ti asszonyok, engedelmeskedjetek a ti férjeteknek”33.Forrás: Biblia.hu átfogalmazva „Ti, akik elkötelezett kapcsolatban vagytok, rendeljétek alá magatokat egymásnak” [új nemzetközi változat]) – azzal érvelve, hogy a forrásnyelv spirituális üzenetét maszkulinista elfogultság homályosítja el, így annak eltávolítása közelebb visz bennünket az eredeti értelmezéshez. Ez a megközelítés egy szó szerintibb vagy egy szabadabb fordítás felé vezet minket? „Igen”, csábító gondolat, hogy az életlen logika szellemében válaszoljuk meg e kérdést. A mellett érvelnénk, hogy e két dimenzió (SZÓ SZERINTI – SZABAD; REJTETT – KÖZPONTI) logikai szempontból kölcsönösen problematikusak. Azt jelzik, hogy az egyik iránytól távolodva nem feltétlenül kerülünk közelebb annak logikai oppozíciójához; a zéró összeg szabálya itt nem működik.

Háromdimenziós lényként nehezen tudunk elképzelni több dimenziót, és valóban, ennek megkísérlése visszatart minket attól, hogy magasabb szintű multidimenzionalitásban gondolkodjunk. Ebben a tanulmányban szándékosan tartózkodtunk attól, hogy bármiféle vizuális ábrázolást adjunk az általunk javasolt logikai modellnek, mert ez önmagában kudarcba fulladna: a próbálkozás azonnal az általunk leírt korlátokba ütközne. Táplálja hát tudományos képzelőerőnket annak felismerése, hogy az elméleti fizika egyes ágai, mint például a húrelmélet, a dimenziókat két számjeggyel ábrázolják. Lehet, hogy nem mindig tudjuk feltérképezni ezeket a dimenziókat egy koordináta-halmaz segítségével, de nem szabad elhallgattatni azokat a megérzéseinket, amelyek azt súgják, hogy egy bizonyos jelenség más dimenzióba tartozik, mint a többi. Érdemes inkább ezekben a megérzésekben bíznunk, mintsem a lineáris logikában.

8.Az elméletalkotás gyakorlata felé

Az elméletre nagy hangsúlyt fektető kutatási tanulmányok magukban hordozzák annak kockázatát, hogy következtetéseik túlzottan elvontnak, alkalmazási lehetőségeik pedig túlságosan homályosnak bizonyulhatnak. Következésképpen ebben az utolsó részben szeretnénk az általunk javasolt megközelítést átültetni elméletalkotási gyakorlatba, és egyidejűleg összekötni érvelésünk eddigi fő vezérfonalait.

Hadd fejezzük ki tisztán és érthetően: nem a mellett érvelünk, hogy a bináris oppozíciókat és a lineáris kontinuumokat ki kell zárni a fordítási jelenségek megvitatásából. Elismerjük, hogy azok érvényes kognitív, heurisztikus és didaktikai alkalmazásokkal rendelkezhetnek. Hasznos lehet egy adott dimenzió elkülönítése alaposabb vizsgálat céljából, a többi dimenzió (ideiglenes) kizárásával. A (gyakran bivalens természetű) megkülönböztetés képessége elengedhetetlen kognitív készség: „A differenciálás kognitív eszközei nélkül az életet entrópia jellemezné. Azért, hogy meghatározzák a helyüket a világban, az egyének folyamatosan identitást és különbséget keresnek” (Ibsch 2010Ibsch, Elrud 2010 “Why We Need Binarism to Go beyond It.” Neohelicon 37 (2): 463–468. , 464). Gyakorlati okokból az embereknek képesnek kell lenniük arra, hogy másokat gyorsan barátként vagy ellenségként kategorizáljanak, és különböző cselekedeteket jónak vagy rossznak ítéljenek meg. Az ilyen bináris osztályozások nem tartalmaznak finom részleteket, néha mégis szükségesek; vannak olyan helyzetek, amikor bármely döntés jobb, mint az, ha nem döntünk. Még akkor is, amikor megkérdőjelezzük a binárisok és egyúttal a kontinuumok magyarázó erejét, saját érvelésünkben számos bivalens megkülönböztetést alkalmazunk, még olyan homályosakat és szubjektíveket is, mint a hasznos/haszontalan, leegyszerűsített/komplex, gyanús/megbízható, és így tovább, intuitív axiológiai töltetükre és retorikai erejükre támaszkodva. Ezek mentális hivatkozásként szolgálnak a heurisztikus és pedagógiai törekvésekben, és segítenek a komplex problémák gyorsabb megértésében.

Arról viszont nem szabad megfeledkeznünk, hogy ezek a heurisztikus és gyakorlati alkalmazások csak ennyiből állnak: felgyorsítják a problémamegoldási és döntéshozatali folyamatainkat, ám kontraproduktívak a fordítás komplexitásának magyarázatára törekvő elméletalkotáskor. Ha a multidimenzionális fordítási fogalmakat (mint például a minőség, a közvetítés, a reprezentáció stb.) egydimenziós skálába szorítjuk, akkor fennáll a kockázata annak, hogy azok nemcsak karikaturizálódnak, hanem a felismerhetetlenségig deformálódnak. Ellis (1993Ellis, John M. 1993 Language, Thought, and Logic. Evanston, IL: Northwestern University Press., 15) rámutat arra, hogy a tények megfogalmazásának módja „azok értelmezésére vonatkozóan messzeható ítéleteket” testesíthet meg, és megszabhatja, hogy „a tényeknek milyeneknek kell lenniük”, ezzel konceptuális és elméleti szempontból „olyan irány mellett kötelezve el bennünket, amely irányba nem szerettünk volna elköteleződni az ítéletek meghozatala előtt.” Azt javasolnánk tehát, hogy bármilyen kontinuum-alapú elméleti számadás előtt, bármennyire véletlenszerű is az, mérlegeljük a következő kérdéseket: (1) a javasolt megközelítés megfér-e egy zéró összegű logika és annak következményei mellett?; és (2) kizárható-e a párhuzamos tagság a poláris ellentétek mindkét kategóriájában? Ha mindkét kérdésre nemleges választ kapunk – reméljük, hogy így lesz a helyzetek jelentős részében –, akkor újra kell értékelnünk a szóban forgó kontinuum-alapuló elméletet. Visszatérve a Schleiermacher által megfogalmazott választáshoz: az író békén hagyása és az olvasó elmozdítása (vagy fordítva) nem garantálja, hogy a kettő közelebb kerül egymáshoz; valójában valószínűleg távolabb kerülnek egymástól.

Ez érvelésünk végpontjához vezet bennünket. Bemutattuk, hogy milyen előnyökkel jár a fordítási jelenségek elméleti reflexióiban használt kategóriák multidimenzionális konceptualizálása. Ezen előnyök hatóköre viszont sokkal tágabb. Javasolt modellünk bizonyos episztemológiai attitűdöt és etikai álláspontot hív életre. Azt mondani, hogy „nem vagyok biztos benne”, „attól függ”, vagy „ez a probléma valóban egy másik dimenzióba tartozik” nem a tudománytalanság, pontatlan mérés, tudományos hanyagság, vagy egyszerűen a kérdés kikerülésének a jele. Ehelyett inkább olyan elköteleződést tükröz, amely szembemegy azzal a – korábbi tudományos hagyományokra épült – nyomással, amely világosságot és bizonyosságot keres a komplex, zavaros és bizonytalan jelenségekben. Az életlen logika gondolkodója, Bart Kosko (1993Kosko, Bart 1993 Fuzzy Thinking: The New Science of Fuzzy Logic. New York: Hyperion., 37) aforisztikusan megjegyzi: „Nő a pontosság, több az információ. Több az információ, nő az életlenség.” Pontosságra törekedni annyit tesz, mint készen állni a növekvő – nem pedig csökkenő – életlenségre. Ez magában foglalja azt, hogy hajlandóak legyünk újra megvizsgálni nemcsak kategóriáink határait, legyenek azok élesek vagy életlenek, hanem magukat a kategóriákat is. A multidimenzionális megközelítés egy kulcsfontosságú módszertani kérdésre irányítja a figyelmünket – ahogy Mona Baker (2009Baker, Mona 2009 “Resisting State Terror: Theorizing Communities of Activist Translators and Interpreters.” In Globalization, Political Violence and Translation, edited by Esperanca Bielsa and Christopher W. Hughes, 222–242. Basingstoke: Palgrave Macmillan. , 224) fogalmaz: „honnan származnak azok a kategóriák, amelyekkel dolgozunk, és milyen merevnek tartjuk őket.” E kérdés tükrében azt javasolja, hogy „tartózkodjunk a kutatás és elemzés előtt meglévő kategóriák használatától, és engedjünk teret az elemzésből kitűnő (ideiglenes) kategóriáknak.” (uo.) Hisszük, hogy a multidimenzionalitás felé tett metaelméleti elköteleződés segíti e gyakorlatot azzal, hogy bizonyos fogalmi oppozíciók logikáját megkérdőjelezve magukat a fogalmakat is problematizálja.