1.Bevezetés

Más élőlényekhez hasonlóan mi, emberi lények érzékszerveinken keresztül érzékeljük a világot. Ezen érzékeléseknek és érzéseknek tudatában vagyunk: reagálunk rájuk, és kommunikálunk róluk másokkal. A fentiek érdekében a faji fejlődés során kialakult szemiotikus források legszélesebb körű és legkifinomultabb eszköztárát használjuk, mint például a vizuális jeleket, hangjelzéseket, írott nyelvet, technológia által (térbeli és időbeli) távolságokon át terjesztett jeleket és így tovább. Metaszemiotikus diskurzust folytatunk kommunikálva a kommunikációról – a folyamatnak példája a jelen tanulmány: egy vitafórum a kihívásokról, amelyeket az emberi nyelv változatos formai fejlődése szült és arról, hogy ezekkel a kihívásokkal miként lehet szembenézni és megküzdeni. A cikk célja, hogy hozzájáruljon az egyre szélesebb körű felismeréshez, hogy ezek a kihívások túlmutatnak az emberi nyelven. Míg a fejlődő bioszemiotika az élőlények kommunikációs képességeit kutatja, a jelen cikk középpontjában az emberi kommunikáció áll a nem emberi létformák szemiotikus forrásairól. A tanulmány a kutatási célból összegyűjtött empirikus adatok elemzését mutatja be azzal kapcsolatban, miként beszélnek és írnak az emberek az állatokról. A hear ʻhall’ ige különféle jelentéseinek vizsgálatával arra összpontosít, hogy a jelenlegi angol nyelvben miként valósul meg az embertől eltérő egyének és fajok szemiotikus forrásainak, tapasztalatainak és viselkedésének reprezentációja. Az írás befejező része észrevételeket tartalmaz a fenti témák jelentőségével kapcsolatban a fordítási iparág számára.

2.Kihívások a fordítás során

Meglehetősen jól dokumentált a kontraszt a laikus ember fordítási koncepciója – amely a nyelvek közötti egyszerű jelentésátvitelre szorítkozik –, illetve a gyakorló fordítók és a fordítástudománnyal foglalkozók felfogása között. Különösen olyan témák tartoznak ide, mint a mindig jelenlévő „összemérhetetlenségek, diszjunkciók és erőeltolódások” (Gal 2015, 226), a fordítások „gyarmatosító” jellege (például Venuti 2000; Tymoczko 2000, 2014), és hogy miként hozzunk létre olyan fordításokat, amelyek tényleg tiszteletben tartják „a másik autonómiáját” (Appiah [1993] 2000, 428; cf. Tharakeshwar 2009) akkor – ahogyan Temple és Young (2004, 167) megjegyzik –, amikor „politikai kérdéssé válik mások helyett beszélni akármilyen nyelven”. A mai napig ezen kérdések megvitatása nem meglepő módon szinte kizárólag ’fajon belül’ maradt; azaz az elnyomás, gyarmatosítás, marginalizálás, kizárás és félrereprezentálás koncepciói az emberi nyelv különböző változatainak, azok beszélőinek és a folyamat közben keletkező diskurzusoknak és szövegeknek az egyenlőtlen eloszlásával és státuszával foglalkoznak. Mindeközben, amint Cronin (2017, 67) rámutat, „[a fordítástudomány] rövid történetében az emberen kívüli állatfajok figyelemreméltó csendben maradtak.” A humán- és társadalomtudományok számos nem tudományos szervezethez hasonlóan azonban egyre több figyelmet szentelnek az emberek és más állatfajok, valamint az emberi nyelv formáira nem redukálható, különféle kommunikációs rendszerek rendszerszintű egyenlőtlenségeinek.

3.„Állati fordulat”

A terjedelmi megszorítás nem engedi, hogy a fent említett fejlődés sodrának különféle szálairól részletes beszámolóval szolgáljak, így hát csak a jelen cikkhez szorosan kapcsolódó témákra hívom fel most a figyelmet. Egy ilyen szál a társadalmi egyenlőtlenségeket kritizáló témák kiterjesztése a bolygó nem emberi lakosaira is; ezt részben az emberek közötti konfliktusok jobb megértése motiválja, mivel „az állatias megnyilvánulási formák stratégiailag kiemelkedő fontosságúak voltak a történelem folyamán, amikor az ember ember általi elnyomásáról volt szó” (Wolfe 2003, xx, eredetiben kiemelt). „Az állatias megnyilvánulások” közé sorolható a hierarchia kialakulása is. Ilyen jelenség a „hiányzó alany”, amely valamely faj alárendelt tagjainak láthatatlanná tételére vagy kitörlésére utal (Adams 1990; Stibbe 2012). Egy másik ilyen jelenség az emberek megkülönböztető jegyek (bőrszín, nem, fogyatékosság és így tovább) szerinti osztályozása, amelyek alapján egyenlőek vagy alsóbbrendűek más fajoknál (pl. Bourke 2011; Lundblad 2012; Wolfe 2009). Taylor (2017, online, oldalszám nélkül) megjegyzi, „az intellektuális alsóbbrendűséget könnyedén animalizálták, hiszen az állatokat régóta alsóbbrendűnek tekintették intellektuálisan”. Az „állatias megnyilvánítások” egy másik aspektusába tartozik a számos metafora és hasonlat, amely a stigmatizált embereket és/vagy viselkedésüket pejoratív értelemben a nem emberi fajokéhoz hasonlítja (Goatly 2006). Más fajok bevonása a társadalmi kapcsolatok kritikai elemzésébe „új eszközöket ad a hatalom és identitás transznacionális hálózatának újragondolásához” (Ahuja 2009, 556).

A nem emberi perspektíva egy következő, a fordítás témakörébe illő jellege a ’más’ nevében megnyilatkozáshoz, annak képviseletéhez kapcsolódik. Számos olyan embercsoport létezik, akik nézőpontját csak indirekt módon, az őket tanulmányozók által ismerhetjük meg, mint például a felfogási nehézséggel küzdők vagy a kisgyerekek. Temple és Young (2004) értekezése szemlélteti a saját tagjai által képviselt társadalmi csoportot, nevezetesen a jeltolmácsok megjelenését a társadalomkutatásban, amikor annak érdekében, hogy a siketek közösségének kutatásban résztvevő tagjai kérdéseket tehessenek fel és „meg tudják védeni álláspontjukat” a kutatásból származó „jelentésépítés” folyamatában (173) a hagyományos gyakorlattól eltérni csak szigorú keretek között lehetséges. Folytonosságként is lehet erre tekinteni. Az egyik végén olyan résztvevőkkel, akik saját érdekeik teljes képviseletével rendelkeznek, a befolyásos kommunikatív eszközöket magabiztosan kezelik a nyelvi médiumokban. A folytonosság egy következő pontján azok az emberek vannak, akikben ott rejlik az erő, hogy képviseljék magukat – és a velük egy érdekközösségben lévőket – akkor, ha érdeküket a hitelesség sérülése nélkül tudják tolmácsolni. A legvégén pedig a legkevesebb hatáskörrel rendelkező csoportok találhatók, akik mások tolmácsolásától függenek – és itt lép be az állatok érdekképviselete a képbe.

Amint az egyik szerző rámutat, „az állatok politikai párbeszédekben csak a nevükben beszélők által vesznek részt”, „az állatok nevében beszélés pedig a tolmácsolásukat, állati elméjük emberi nyelvre való fordítását jelenti” (Carbone 2004, 6, 4). Érdekes de nem meglepő módon azonban nincs konszenzus ennek módszeréről. A vita középpontjában a fordítás főáramából jól ismert kérdés áll: hangsúlyozzuk-e a „köztünk” (emberek) és „a többiek” (nem emberek) között lévő hasonlóságokat, vagy mutassuk ki – akár ünnepeljük – a különbségeket, és találjunk eszközöket beillesztésükre az emberi nyelv korlátozott eszközeivel.

Az emberi és állati kommunikáció összehasonlítása területén a legismertebb kutatási terület azt vizsgálja, hogy meddig terjed és hol van a határa valamiféle nyelvi szemiózis használatának a nem emberi fajok esetében. Bizonyított tény például, hogy néhány főemlős képes ember alkotta szimbólumokat megtanulni (Savage-Rumbaugh 1986; Segerdahl, Fields és Savage-Rumbaugh 2005), a szürkepapagáj képes referenciális hangjeleket képezni (Pepperberg 2007, 2010), a kutyák pedig képesek a szemantikai információra reagálni (Taylor et al. 2014). Számos észrevétel alapján azonban ezek a vizsgálódások antropocentrikus jellegűek, mivel a támpont az emberi norma, amihez más fajok képességeit és szokásait viszonyítják. Hoffmeyer (2010, 387n) szerint „ha a szemiózis létezését az állatvilágban egyáltalán elismerik, akkor is csupán az emberi szemiózis elkorcsosult változatának tekintik” és a kettő közötti különbséget „folyamatosan hangsúlyozzák” (de Waal 2012, 191). Körkörös érveléshez vezethet a tény, hogy elvonatkoztató és rekurzív természete megkülönbözteti az emberi nyelvet más fajok kommunikációs forrásaitól. Az utóbbit az előbbi perspektívájából szemlélve, azaz „a nemrég kifejlődött és valószínűleg nagymértékben származtatott kommunikációs rendszerek (nyelvek) szerkezeteinek alkalmazása” a rendkívül eltérő fajok kommunikációs gyakorlatának megértésére (Rendall, Owren és Ryan 2009, 238) – bezárhatja az utat sokrétű és ismeretlen jellegeik felismerése előtt. Szintén párhuzamok fedezhetők fel a „nyelvi, kulturális, etnikai és társadalmi osztály szerint eltérő emberekkel, [akiket] különösen érzékenyen érint, ha kommunikációs hiányosságokon alapszik a képviseletük” (Whitehouse and Colvin 2001, 212). Amíg az állati kommunikációt az emberivel hasonlítják össze és állítják szembe, mindig az ember – főként a legelőnyösebb helyzetű – kerekedik felül. Az alternatív nézőpontok közé tartozik az a felvetés, miszerint a nyelv korlátozza az emberi érzékelést (pl. Derrida 2003), valamint néhány hátrányos helyzetűeket kutató tudós érdeklődését az emberi és a nem emberi „szubjektivitás nem nyelvi megnyilvánulásai” iránt (Weil 2006, 87; lásd még Grandin és Johnson 2009).

4.Szemiózis és jelek

Az emberi nyelvet a szemiózis többi fajtájától és a szemiotikus világot a nem szemiotikustól elkülönítő kettőségeket egyre több kihívás éri. A Peirce (kb. 1897) által kidolgozott elméletben egy megengedőbb fogalom található, ahol a jel „valami, ami valamit jelent valakinek egy bizonyos tekintetben vagy minőségben” (CP 2.228). A tolmácsolás és fordítás folyamatai szerves részei Pierce jelről alkotott elméletének a fordítás Jakobson-féle intralingvális értelmében (Jakobson [1959] 2000), miközben némi figyelem irányult a munkájában lévő általánosabb vonatkozásokra a fordítástudományt illetően (pl. Gorlée 1994, 2004; Queiroz és Aguiar 2015; Stecconi 2007).

Fontos megjegyezni azonban, hogy a fenti Pierce-idézetben szereplő „valaki” nem feltétlenül ember. A felismerés, hogy szükséges a jelek emberen túli kommunikációban játszott döntő szerepének megértése, lehetőséget adott a ’zooszemiotika’ megszületésének, amely terminus „az állatok közötti és azokon túli jeladási viselkedés tudományára” utal (Sebeok 1968, 142). Később ez lett az ’ökoszemiotika,’ Kull (1998, 350) megfogalmazásában „a természet és kultúra kapcsolatának szemiotikája”, és amit Nöth (1998, 333) egy kissé másképpen „az élőlények és környezetük közötti kapcsolódások tudományaként” határozott meg. Az utóbbi definíció magában foglalja a nem szándékos jeleket, amelyek ettől függetlenül az élőlények számára értelmezhetők; például egy állat akaratán kívül kibocsáthat olyan szagot, amely egy másik állat számára potenciális zsákmányt jelez (Brier 2008). Az emberi lények sem csupán szókészlet és nyelvtan, arckifejezések és gesztusok által kommunikálnak: hormonok és reflexek biológiailag szabályozott rendszere által akaratlan jelzéseket is leadnak. A terminológiai viták ellenére (pl. Kull 1998; Maran 2007; Maran és Kull 2014) a jelen kontextusban leginkább releváns terminus erre a gyorsan fejlődő tudományágra a ’bioszemiotika’, „az élő rendszereken belül és között megfigyelhető kommunikáció és jelzés ezernyi formájának tudománya” (Favareau 2010, V), avagy „az észlelés és a kommunikáció – nyelvi formában is megjelenő – jeleinek és jelzéseinek tudománya – minden élő rendszerben” (Brier 2008, 48). Ebből a szemszögből nézve az élőlények nem passzív entitások, amelyek viselkedését génjeik és megváltoztathatatlan „természeti törvények” határozzák meg, hanem inkább „aktív jeladó, jelközvetítő és jelértelmező rendszerek, amelyek kihasználják a fizikai törvényeket azért, hogy életben maradjanak, illetve időnként azért, hogy összetettebb életet éljenek” (Kull, Emmeche és Hoffmeyer 2011, 1).

„Determinisztikus fejlődési kapacitású és elszigetelt, önző egyének nyers génontológiájával” ellentétben (Dupré 2012, 99) a bioszemiotika olyan ontológiával van összhangban, amely az élőlényeket kialakulóban lévőnek, dinamikusnak és – szimbiotikus folyamatokon keresztül is – összekapcsolódónak tekinti. Ezáltal szembe kerül a kommunikáció hagyományos hierarchiájával, ahol a csúcson az emberek találhatók bonyolult, jelképes nyelvükkel, a többi főemlős egy alsóbb lépcsőfokon – de az összes többi ’makro’ életforma (más emlősök, madarak, halak) fölött – helyezkedik el és amelyből a mikroorganizmusok jellemzően hiányoznak. Ezzel ellentétben napjaink biológiai tárgyú munkái kimutatták, hogy még a ’primitív’ organizmusok is szemiotikus kölcsönhatásba lépnek környezetükkel, amikor azonosítanak, kiválasztanak vagy elkerülnek elemeket a túlélés érdekében (Nöth 2001, 75; lásd még Hird 2009, 53). Ez a fokozatosan kialakuló fogalom a bioszemiotika és a fordítástudomány dialógusa során jelent meg (Marais és Kull 2016).

Emberként szokásunkká vált különálló egységes lényekként gondolni magunkra, ennek ellenére mi is ezernyi más mikroorganizmussal élünk szimbiotikus kapcsolatban és nem tudnánk életben maradni más egyedek nélkül – beleértve az életben maradásunkat biztosító anyagokat –, nem említve sok más lényt, amelyekkel sokféle társulásban keveredünk össze. Az élő szervezetek tehát, amelyek szükségképpen inkább alkalmazkodóak mint változatlanok, talán inkább értelmezhetőek ’folyamatokként’, mint ’dolgokként’ – olyan folyamatokként, amelyek reagálnak és hozzá is járulnak környezetük építéséhez és sajátosságaihoz (Dupré 2012, 99). Tipikus példa erre, hogy bizonyos molyfélék ultrahangos kattogással válaszolnak denevérek ekholokációs hívásaira, így mindkét fajban közvetetten módosul az evolúciós fejlődés (Waters 2003). Ideillik Pierce elképzelése arról, hogy a jel önmagában folyamatszerű (pl. Merrell 2001) mivel „sem dolog, sem fogalom, hanem inkább egy egyszerű kapcsolódás, amelyen át egy befogadó rendszer utasítja a világát” (Hoffmeyer 2010, 373), kapcsolódás, amelynek jelentése annak „praktikus hatásaiban” van (Nöth 2012, 296).

Ennek a ’nyitottabb’, befogadóbb reprezentációs felfogásnak egyik nyilvánvaló jelentősége, hogy „az emberi nyelvnél általánosabb és szélesebb körre terjed ki” (Kohn 2013, 38) és habár az emberi nyelv jelképes modalitásai az indexikálisból erednek és az indexikális az ikonikusból, ezen modalitások egyedi jellemzőkkel rendelkeznek. Az érzékelő és az érzékelt lehetőségei, korlátai és a köztük lévő kapcsolat egyaránt hatással van mind az érzékelőre, mind az érzékeltre. Az organizmusok tapasztalati világát vagy umweltjét (von Uexküll 1982) a képességeikkel, szükségleteikkel és környezetükkel kialakult kapcsolati hálózat alkotja és ez magában foglalja a jelentéstartalommal bíró jelek értelmezését. Egyelőre az emberen túli kommunikációs módokról elsődlegesen az emberi nyelv jelképes módján át értesülünk, és az állítások szerint „a nyelvészeti vonatkozások nem emberi lényekre történő kiterjesztése nárcisztikusan rávetíti az emberit olyasmire is, ami nem az” (Kohn 2013, 84). Ez a gondolat elvezet az empirikus példámhoz.

5.Egy metaszemiotikus lexéma: Hear (’hall’)

6.Az állatok hallása és meghallása

Az alábbi adatok egy hároméves kutatási projektből származnak, amely az állatok diskurzusreprezentációját33.’Emberek’, ‘termékek‘, ’kártevők’ és ‘kedvencek – az állatok diszkurzív reprezentációja. Támogatta a Leverhulme Trust (RPG 2013–063). képezte le. A korpusz, amely közel 9 millió szót tartalmazó jelenkori brit angol folyószövegből állt, a diskurzusfajták széles körét foglalta magába, kivételt képzett a fikció és költészet, de tartalmazta tudományos folyóiratok cikkeit, jogszabályokat, újságcikkeket, vadvilágbeli tudósítások átiratait, interjúkból és fókuszcsoportokból nyert adatokat. Bővebb információért lásd: Sealey és Pak (2018).

Az emberek által hallott, állatok által kibocsátott hangokra vonatkozó szavak egy fajtája a vadvilágról szóló műsorok átirataiban fordul elő, amelyeket a televíziós adások feliratainak letöltésével gyűjtöttek össze, mivel az ilyen adások rendszeresen tartalmaznak olyan hangra utaló jelzéseket, amelyek fontosak a film szempontjából és a hallássérült nézők nem érzékelnék. Például: ’juhok bégetnek’, ’morgó kölyök’, ’kecskék mekegnek’, ’csiripelés’, ’brekegés’, ’zümmögés’ és így tovább. Sokan úgy vélik, hogy ezek a szavak hangutánzóak, sőt, a hangutánzás definíciója a Wikipediában44. https://​en​.wikipedia​.org​/wiki​/Onomatopoeia a következőkkel példázza a jelenséget: „állathangok, mint például „röfögés”, „nyávogás” […], „oroszlánüvöltés” és „madárcsicsergés”. Az ezen feliratok készítéséért felelős vállalat szóvivője elmagyarázta, hogy bár nincsenek előírások arra, hogy mely szavakat kell az állati hangok ábrázolására használni, a legtöbb alkalmazott „ugyanazt a szót választja”, mivel „többségük egyszerű kulturális örökség – így a macskák ’nyávognak’, a kutyák ’ugatnak’, az egerek ’cincognak’ és így tovább.” (Alex Russell [Ericsson Broadcast … Media Services], személyes kommunikáció). Kimutatták azonban, hogy az állati hangok érzékelésének módját befolyásolja a beszélt nyelv, így annak ellenére, hogy egyes kifejezések csekély eltérést mutatnak a nyelvek között, mások az 1. táblázatban bemutatott ellentétes módon jelennek meg. Ezek a példák a Derek Abbott és munkatársai55.School of Electrical … Electronic Engineering, University of Adelaide, http://​www​.eleceng​.adelaide​.edu​.au​/personal​/dabbott​/animal​.html által gyűjtött listából származnak (az eredetileg másfajta ábécét használó nyelvekből származó szavak átírva az angol ábécére).

A nyelv az állati hangok emberi érzékelésére gyakorolt nyilvánvaló hatásán kívül az ezekben a listákban szereplő állatfajok az emberi diskurzus egy viszonylag szűk tartományában fordulnak elő – azaz, ezek azok, amelyek leggyakrabban jelennek meg az emberi tapasztalatban (lásd Sealey és Charles 2013; Sealey és Pak 2018).

A korpuszban előforduló állatokra utaló minták azonosítása érdekében minden állatnevet szimbólummal jelöltünk meg, a jelen tanulmányhoz pedig a hear lemma ezen terminusok körüli előfordulásához kértem le adatokat. Szemantikai elrendezésben találhatók a diskurzus számos aspektusát bemutatva. A 2. táblázat tartalmaz példákat arra, ahogyan az állatok hallóképességének minőségét rendszeresen összevetik az emberekével, miközben a tudományos publikációkban és a kevésbé hivatalos televíziós játékos oktatóműsorokban fellelhető ismereteink ezekről a képességekről másodkézből származnak.

Hasonló példák szemléltetik az állatok által hallottakat a beszámolók alapján; lásd a 3. táblázatot.

A 2. és a 3. táblázatban szereplő, egymásnak megfelelő sorok egyaránt tartalmaznak explicit és implicit összehasonlítást az emberek és más fajok által kibocsátott és hallott hangok között (a huskyk döntő másodpercekkel az emberek előtt hallják meg a lavinát; a siketfajd dürgése annyira mély, hogy nem halljuk) és ezek a képességek gyakran csodálatot keltenek. Ez szemlélteti azt a tendenciát, hogy az ember implicit mércéje a hallásnak. Az állatok által kibocsátott hangok részei az ember esztétikai környezetének; lásd 4. táblázat.

Az utolsó példák megmutatják a legszorosabb kapcsolatokat az emberek és más állatfaj által állítólag hallottak között, amint az ember keltette hangok stimulálják az állat(ok) viselkedését.

A fenti adatpéldák megfelelnek a fajuk egyedi példáiként érzékelt állatoknak, amelyek korlátozott sajátosságokkal és képességekkel rendelkeznek. Ide tartozik a hallás, amelyet diszkurzív módon összefüggésbe hoznak a tájékozódással, az élelemkereséssel, a veszély elkerülésével (beleértve az embereket és más ragadozókat), valamint a (potenciális) párzótársakkal, kicsinyeikkel és – háziállatok esetében – a ’tulajdonosokkal’ való kapcsolattartással.

7.Tárgyalás és következtetések

Ezek a példák visszavezetnek a nyitó kérdésemhez arról a feszültségről, hogy miközben a már ismerőshöz viszonyítva tesszük érzékelhetővé ’a másik’ tapasztalatát, egyben őrizzük meg annak sajátosságát is. Mint Cronin (2017, 79) mondja, az a kihívás, hogy megfeleljünk annak az igénynek, miszerint „a fordítás bármilyen posztantropocentrikus etikája megfelelően működjön együtt a mássággal.”

A fenti empirikus példákban bemutatott minták talán többnyire jelentéktelenek. Ha így van, úgy gondolom, hogy ez egyfajta „hármas hegemóniának” tulajdonítható. Az emberi kivételességbe vetett mindent átható meggyőződés – a gondolat, hogy az emberek minden más életformától különböznek és afölött állnak – az évszázadok során különböző formákat öltött (Thomas 1991), és a kritikusok rámutatnak szerepére a bolygót érintő jelenlegi válságokban (például a biológiai sokféleség eltűnése, az éghajlat összeomlása). Számos emberi tevékenység, amely azon a meggyőződésen alapszik, hogy fajként „uralkodunk” minden más élőlény felett, továbbra is akadálytalanul folytatódhat. Az ilyen tevékenységek olyan különféle normákra és feltevésekre támaszkodnak, amelyek mélyen beágyazódtak a diskurzusba, és valóban, annyira, hogy azonosításuk a nyilvánvaló kinyilatkoztatásához vezethet. Valójában ez a hegemónia működésének egyik módja, ahogyan „egy bizonyos szemiotikus különbség társadalmi struktúrálódása uralkodóvá, a legitimizáló józan ész részévé [válik], amely fenntartja az uralmi viszonyokat” (Fairclough 2001, 124).

Ezekkel a feltevésekkel összekapcsolódik az előfeltevések második csoportja, amelyek a szemiózis szerepére vonatkoznak a fajok közötti és fajon belüli kölcsönhatásokban. A rezgések által okozott jelek megnevezésére, leírására és értelmezésére rendelkezésre álló szavak gyakran nem megfelelőek, tehát a megszokott diszkurzív formulák elkerülhetetlenül az antropocentrizmus, az antropomorfizmus vagy mindkettő felé terelik a beszélőket és az írókat. A ’rezgések által okozott jelek’ megfogalmazásom terjengős, de szükségszerűen az, mert a sokkal gyakoribb „hangok”, a „hall” és a „fül” szóval együtt nem tartalmaz számos más módot, amellyel az állatok létrehozzák ezeket és válaszolnak ezen „jelek” tartományára. Amint Narins, Stoeger és O’Connell-Rodwell (2016, 192) szintén rámutattak, még „az infrahang meghatározása is nyilvánvalóan antropocentrikus”, mivel az az „emberi hallás nominális alsó frekvenciahatára” (kiemelés utólag). Más szavakkal az (angol) nyelv maga, mint emberi alkotás, emberi szempontból fejti meg a hallásélményt. Ez nemcsak azt korlátozhatja, ahogyan más fajok számtalan érzékszervi tapasztalatát bemutatjuk, hanem a megértés és az empátia lehetőségeit is, például az óceáni élőlények esetében, amelyek életét az ember okozta tengeri zajszennyezés dúlja fel (Simmonds et al. 2014).

És mi a helyzet a „jelek” szóválasztásommal? Ez szintén vitatott kifejezés, a kutatók különféle állásponttal rendelkeznek az állati kommunikáció és az emberi nyelv közötti hasonlóságok mértékével, valamint a nyelvi terminológia megfelelőségével kapcsolatban, ideértve többek között a „jel”, a „hivatkozás”, a „jelentés” és az „értelmezés” terminusait. (pl. Rendall, Owren és Ryan 2009; Scott-Phillips 2010; Font és Carazo 2010). Különösen néhány tudományos írásban az antropomorfizmushoz egy olyan megbélyegzés kapcsolódik, miszerint az állatok viselkedésének leírásánál követelmény azokat „a fizikai, a látható, az objektívre” korlátozniuk (Carbone 2004, 209; Sealey és Oakley 2013). Ezért az állatok közötti kommunikációról lehetséges kvázi-gépies értelemben beszámolni, lehetővé téve a „küldők”, a „befogadók” és a „jelek”, esetleg a „negatív érzelmi izgalom” használatát, de nem megengedve a közvetlenül kevésbé megfigyelhető folyamatok, mint pl. „gondolkodás”, sokkal kevésbé pedig olyan kifejezések alkalmazását, amelyek „komplex” interaktív élményeket feltételeznek, mint például a „gyász”, a „féltékenység” (Tudge 2013), vagy a világban való létezés olyan módjaira utalnak, amelyekről mi, emberek nem tudunk.

Az elfogadott feltételezések harmadik csoportja, amely korlátozza az állatok tapasztalatairól készülő beszámolási módokat, az az állatok hallásérzékelésének ábrázolása „alkalmazkodásként” darwini értelemben, amely fejlődésével a túléléshez és szaporodáshoz járult hozzá. Ez ismét kifogástalan álláspontnak tűnik, de egy olyan diskurzusba épül, amely az etika és az értékek szempontjából felületesen semleges, alapjaiban viszont politikai. A gén „önzésének” (Dawkins [1976] 2006), a különböző egyének közötti versenynek a diskurzusa, ahol a „kommunikáció egy koevolúciós fegyverkezési verseny eredménye, ahol az adók a manipulátorok és a vevők az elmeolvasók szerepét játsszák” (Font és Carazo 2010, e3, Dawkins 1984 összefoglalása). Ez továbbra is befolyásos „paradigma”, annak ellenére, hogy filozófusok (pl. Midgley 1979), etológusok (pl. Bekoff és Pierce 2010) és egyes tudományos írók, köztük Colin, Tudge (2013, online, oldalszám nélkül) azt állítják, hogy „az élet lényege az együttműködés. Az élet nem bunyó, hanem párbeszéd – és azon belül is egy építő jellegű párbeszéd.”

8.Konklúzió

Az élet mint ’építő párbeszéd’ metaforája összhangban áll a bioszemiotika által kidolgozott fogalmakkal, amelyek a „jelentéstulajdonítást a kommunikációs folyamatokban az élet minden szintjén jelenlévő általános jelenségként” határozzák meg (Marais és Kull 2016, 171), és amelyek kitágítják a ’fordítás’ fogalmát, azaz „az egyik umweltben lévő egyes jeleket megfeleltetik a másik umweltben található egyes jeleknek” (Kull és Torop 2011, 414). A fenti 2. szakaszban foglaltak szerint a hatalmi viszonyok befolyásolják a fordítási folyamatokat, és ez nemcsak a különféle társadalmi csoportok ábrázolására, hanem a nem emberek szemléltetésére is vonatkozik. Egyre inkább elismerik a bioszemiotikából származó felismerések politikai következményeit (lásd például Cannizzaro és Cobley 2015), míg a fordítástudományban Cronin (2017, 71) a ’tradoszféra’ (tradosphere) kifejezést javasolja „a bolygó összes fordítási rendszerének” jelölésére, beleértve a kommunikációt az összes organizmus között, amelyből “nem antropomorf kivetítés, hanem a radikális különbségeken és azok teljes ismeretén keresztüli kommunikáció” következik.

A bioszemotikában, a fordítástudományban és az ember-állat tudományban résztvevők készségei, tapasztalata és tudatossága közötti konvergencia lehetőségét látom. A ’hear’ szóval kapcsolatos rövid empirikus kutatásaim az általános angol nyelvi korpuszban és az állatokkal kapcsolatos specifikusabb szövegkorpuszban szemléltetik a jelenlegi metaszemiotikus források korlátait. Talán a bioszemiotika, a fordítástudomány és az ember-állat tudomány közötti párbeszéd lehet az új módszerek kifejlesztésének kezdete a meghallás és meghallgatás terén.