2.1A mentálismodell-elmélet és a relevanciaelmélet

A mentálismodell-elmélet tulajdonképpen az emberi érvelés elmélete (Johnson-Laird 1983; 2006). Egyik alapfeltevése, hogy „amikor az ember értelmezi a diskurzust, érzékeli a világot, vagy elképzel egy helyzetet […], egy mentális modellt épít fel az adott szituációról” (Bell és Johnson-Laird 1998, 27). A mentális modellek megmutatják, hogy egy adott szituációban miként alakulhatnak a dolgok. Az érvelés, illetve megértés folyamata során konklúziókat vonunk le ismereteink alapján a különböző lehetőségek valószínűségéről.

A (szóbeli) diskurzusfeldolgozás kognitív modelljei a mentálismodell-elméletre alapozva adnak magyarázatot arról, hogyan hozzuk létre a szövegekben leírt szituációk mentális modelljeit (Brown és Yule 1983, Van Dijk és Kintsch 1983; Herman 2002). Egy regény eleje például több lehetőségnek (azaz mentális modellnek) is teret ad, de a regény kibontakozásával az olvasó az előzetes tudása, a befogadás szociokulturális kontextusa és azon elvárásai alapján dönt egyik vagy másik mellett, amelyeket a paratextualitás olyan elemei idéznek elő, mint a kritikák és/vagy az irodalmi műfaj. A megértést segítő különböző utalások forrásaira koncentrálva, a mentálismodell-elmélet jó kiindulópontja a vevők általi diskurzusfeldolgozás elemzésének – a fordítás kontextusában is. A relevanciaelmélet ebből a szempontból kiegészíti a mentálismodell-elméletet, hiszen ennek a folyamatnak néhány elemét fejti ki részletesen.

A relevanciaelmélet szerint a szóbeli megnyilatkozások általában nem elég specifikusak (előfordulhat például kétértelműség, amelyet fel kell oldani), és a vevőnek teljes értékű szemantikai kijelentéssé (propozícióvá) kell alakítania őket, hogy a szándékolt jelentéshez juthasson (Sperber és Wilson 1995). A relevanciaelmélet szerint ebbe beletartozik, hogy levonjuk az explicit és implicit feltételezéseket (azaz explikatúrákat és implikatúrákat), amelyeket a beszélő a megnyilatkozásaival hoz létre. A vevő általában az interpretáció alapszintjén az explicit jelentéseket értelmezi először (referencia hozzárendelésével, a kétértelműség feloldásával, pragmatikai „gazdagítással”), utána érkezik el az implicit jelentés(ek)hez. A relevanciaelmélet szerint az explikáció és az implikáció egyaránt erősen következtető jellegű folyamat, amelyben a vevő kognitív környezete (azaz a mentális reprezentációi mindannak, amit a fizikai környezetéből észlel és kikövetkeztet), tudása és kulturális ismeretei, illetve az, ahogyan a kontextust értelmezi, mind fontos szerepet játszanak.

Ugyanilyen fontos, hogy a relevanciaelmélet szerint ezeket a folyamatokat az ember abbéli igyekezete motiválja, hogy maximalizálja a relevanciát (kognitív relevancia elve). Ez a „mechanizmus” elősegíti, hogy a diskurzus vevője be tudja fejezni a feldolgozás folyamatát. Ennek eredményeként a relevanciaelmélet kimondja, hogy a megértés azon a feltételezésen alapul, miszerint a beszélő meg akarja értetni magát, és a szándékának megfelelő módot választja a kommunikációra (kommunikatív relevancia elve). Tehát amint a vevő egy olyan értelmezésre jut, amely szerinte megfelelően releváns, befejezi a megnyilatkozás feldolgozásának folyamatát. Joga van ahhoz, hogy ezt az interpretációt optimálisnak találja, hiszen ez nyújt kielégítő egyensúlyt a feldolgozásba fektetett energia és a kapott eredmények között. Azon megnyilatkozások, amelyek feldolgozásába nagyobb energiát kell befektetni azért, hogy elérjük ezt a relevanciaszintet, általában nagyobb hatással vannak a vevőre (pl. nem szó szerinti jelentés, költészet). Gyakran több „gyenge”, azaz egyedi implikatúra szerepel bennük.

A relevanciaelmélet és a mentálismodell-elmélet rámutat, hogy a diskurzusfeldolgozása bizonytalanságokat eredményez; megmagyarázzák, hogy az egyes vevők miért vonnak le különböző konklúziókat ugyanazon kijelentésekből, és miért lehet adott esetben sikertelen a kommunikáció. A diskurzusinterpretáció szubjektivitásának kiemelésével azonban a két modell a kreativitás lehetőségének is teret ad, amelyet kihasználhatunk a művészetek értelmezése során, és a fordításban is hasznos lehet. A következő rész ismerteti, hogyan lehet alkalmazni a relevanciaelméletet és a mentálismodell-elméletet a multimodális diskurzus esetében, mintegy előfeltételként szolgálva a 3. részhez, amely az audiovizuális fordítás során végbemenő folyamatokat tárgyalja.

2.2Multimodális diskurzus

A mentálismodell-elmélet szerint mentális modelleket vizuális észlelés és szóbeli diskurzus során is létre lehet hozni, így arra helyezi a hangsúlyt, hogy „a nyelv által kifejezett propozíciók modelljei kezdetlegesek, szemben a világról alkotott percepciós modellekkel, amelyek sokkal több információt – utalást, tulajdonságot és összefüggéseket – tartalmaznak” (Johnson-Laird 2006, 34). Sperber és Wilson (1995, 57) nem sokat foglalkozik a vizuális, illetve multimodális diskurzussal, de azon kijelentésük alapján, miszerint a vizuális képek mint „nem-propozicionális tárgyak” nem tartalmaznak explikatúrákat, illetve az explikatúrák relevanciaelméletben játszott fontos szerepét tekintve úgy tűnik, ez az elmélet kevésbé alkalmazható multimodális diskurzus esetén. Sok különböző javaslatot tettek már azonban arra, hogyan adaptálják a relevanciaelméletet multimodális diskurzus elemzéséhez, azzal érvelve, hogy a vizuális képek explikatúrákat és implikatúrákat egyaránt felidézhetnek (pl. Braun 2007a; Forceville 2014; Yus 2008).

Az egyik kérdés tehát az, hogy ezen modellek alapján miként jön létre a jelentés a multimodális diskurzus során, különös tekintettel a filmekre. A kommunikáció különböző módjainak jellemzői jó kiindulási alapot szolgáltatnak ehhez. Ahogy Kress (1998) is megfigyelte, a szóbeli diskurzus időben és egymás után bontakozik ki, míg a vizuális mód térben és egyidejűleg, ezáltal kiválóan alkalmas nagy mennyiségű információ közlésére. A szóbeli mód magyaráz, leír, narrál és besorol; a képek térben mutatják és rendezik el az elemeket. A filmek szintén „egymás után és időben helyezik el a vizuális képeket” (Kress 1998, 68), ezért mondhatjuk azt, hogy a filmekben a jelentés a vizuális és szóbeli mód együttes narrációjával jön létre; ehhez a hanghatások és a zene is hozzájárul. Például a Sztárom a párom című film nyitójelenetében a Julia Roberts által alakított Anna Scott káprázatos életéről szóló montázst szövi keresztül Charles Aznavour She című dalának zenéje, ritmikája és dalszövege, azzal a céllal, hogy „elmesélje” Anna történetét, és szupersztárként mutassa be őt a nézőknek. Észrevehetjük, hogy a szám híres refrénje (egy elnyújtottan énekelt „she”) egybeesik az Anna arcáról készült premier plánokkal, amikor a lesifotósok kamerájába mosolyog, vagy az ujjongó tömegnek integet. A következő jelenetben a férfi főhős, a könyvesbolt-tulajdonos William Thackert játszó Hugh Grant szólal meg saját hangján, miközben végigvezet minket Notting Hillen, hogy szóban és képekben is bemutassa az ő hétköznapibb életét, barátait és a környéket.

Amikor a kifejezés különböző módjai társulnak, ahogy azt Lemke (2006) állítja, a jelentéseik nem egyszerűen összeadódnak, hanem kontextusba helyezik, meghatározzák és módosítják egymást. Anna Scottot nem csupán bemutatják a nyitójelenetben. A dalszöveg, a rajongók ujjongása, a vakuk villanása, az Anna arcáról készült premier plánok és szereplése a magazinok címlapján olyan explikatúrákhoz és implikatúrákhoz vezetnek, amelyek létrehoznak egy Annát bálványozó mentális modellt. Eközben William teljesen hétköznapi módon mutatja be Notting Hillt, ami azt az inferenciát engedi meg levonni, hogy ő egy „átlagos férfi”, amit a romantikus vígjáték műfaja felé támasztott elvárások is alátámasztanak.

Johnson-Laird (2006, 233) továbbra is úgy véli, hogy a kognitív folyamatok során a különböző forrásokból származó utalások integrálása a mentális modellekbe ma még nem teljesen érthető. Arnold és Whitney (2005, 340) szerint dinamikus stratégiákat alkalmazunk „a számunkra hozzáférhető utalások megítélésére relatív megbízhatóságuk alapján”. Az explicitáció és implicitáció folyamatának relevanciaelméletben feltételezett lépcsői a jövőben még ezen feltételezés vizsgálatának alapjául szolgálhatnak. Itt azonban a lényeg az, hogy a diskurzusfeldolgozás kognitív pragmatikai szemléletmódja hangsúlyozza a vevő kognitív környezetének fontosságát (ld. 2.1 szakasz) a különböző módokból származó utalások felismerésében és interpretációjában, illetve a multimodális diskurzus jelentéséhez hozzájáruló, módokon átívelő kapcsolatokat. Az Anna Scott bemutatásából születő explikatúrák és implikatúrák nagy része a szupersztárokról alkotott általános ismereteinken alapul. A nézők többsége annak is könnyen jelentést tulajdonít, amikor William azt mondja, hogy Notting Hill piacán „minden létező gyümölcs és zöldség kapható”. Ezzel szemben az a tény, hogy a városrész London egyik legnépszerűbb kerületévé nőtte ki magát, nem ilyen közismert. Ha azonban mégis, a Notting Hillről készült pillanatképek segíthetik az interpretációt, és újabb információkkal szolgálhatnak William személyéről. A vevők kognitív környezetének különbségei tehát interszubjektív különbségekhez vezetnek majd a diskurzus értelmezése során. Ugyancsak fontos, hogy ezek a különbségek valószínűleg jobban feltűnnek, amikor vizuális képek is részei a diskurzusnak, hiszen a vizuális jelentés „nagyrészt a tapasztalati tanulás eredménye”, ezáltal „nyitottabb a sajátos értelmezések” (Jamieson 2007, 34), vagy, ahogy a relevanciaelmélet terminológiájával mondanánk, „gyenge implikatúrák” felé.

Ez a rövid fejtegetés utal rá, hogy bár a multimodális diskurzusfeldolgozásának kognitív pragmatikai beszámolói még viszonylag kidolgozatlanok, értékük abban rejlik, hogy felhívják a figyelmet a folyamat összetettségére. Így, ahogyan amellett a következő részben érvelek, jó alapot biztosítanak ahhoz, hogy az audiovizuális fordításról elmélkedjünk anélkül, hogy csupán a korlátait helyezzük a középpontba.

3.1Az audiovizuális fordítás korlátozott fordítás?

Az audiovizuális fordítás látszólag kicseréli a multimodális forrásnyelvi diskurzus adott elemeit (pl. az eredeti filmdialógust a szinkronizálttal) vagy hozzáad elemeket (pl. felirat vagy hangzó leírás), így a fordító rákényszerül a fordítás „atomisztikus” megközelítésére. Ráadásul a fordító csupán a multimodális diskurzus egyes részeit tudja befolyásolni. Így tehát könnyű belátni, hogy mindez az audiovizuális fordítás idő- és térbeli korlátaival együttesen miért engedett teret annak a nézetnek, miszerint az audiovizuális fordítás korlátozott; hogy ez egy olyan folyamat, amelyben a fordítónak nem nagyon van más lehetősége, mint hogy csökkentse, tömörítse vagy kihagyja az adott információt, miközben az üzenet egy része pedig óhatatlanul elveszik. Bogucki (2004) ezt a gondolatot vitte tovább, amikor azt vetette fel, hogy a (kommunikatív) relevancia elve önmagában is „metakorlátként” hat a feliratozóra. Mintegy szűrőként funkcionál, biztosítva, hogy „ami a folyamatban elvész, irreleváns”. A relevanciaelmélet és a mentálismodell-elmélet azonban megmutathatja, hogy nem lehet kimondottan korlátozottnak nevezni az audiovizuális fordítást.

Először is a megértési folyamat során az optimális relevancia keresése nem az irreleváns információk „kiszűrésére” szolgáló folyamat. A relevanciaelmélet szerint a vevő arra motivált, hogy az általa feldolgozott diskurzus minden elemét egyformán relevánsnak higgye. A diskurzus interpretációját ezen keresgélés motiválja. Ha egyáltalán számít, akkor az a lehetséges következtetés, miszerint egy tényező nem releváns, a kommunikáció egy kevésbé kívánatos kimenetele.

Fontos probléma a diskurzusfeldolgozásának mélysége. Brown és Yule (1983) szerint a vevő képes a feldolgozás mélységét a szituációhoz igazítani. Ha a nézőt nem igazán érdekli a film, csupán minimális erőfeszítést fog tenni a feldolgozásra, és az elsőre eszébe jutó mentális modellt is megfelelően relevánsnak találja majd. Elképzelhető, hogy a diskurzus néhány eleme felett átsiklik és elveti azokat, mert irrelevánsak. Mivel a film mélyebb megértésére van szüksége, az audiovizuális fordító nagyobb erőfeszítést tesz majd, hogy saját maga számára elérje az optimális relevanciát, a mélyebbre menő feldolgozás miatt azonban kevésbé valószínű, hogy az egyedi elemeket a diskurzus szempontjából irrelevánsnak minősíti. Ahogy azt a Sztárom a párom nyitójelenetének ismertetésénél láthattuk, minél inkább leköti a vevőt a film, annál valószínűbb, hogy észreveszi a filmes diskurzus egyes elemeinek relevanciáját.

Az ehhez hasonló jeleneteknél, ahol a dalszöveg, a főcím és a gyors egymás utáni képek kevés helyet hagynak a vakok és látássérültek számára készített hangzó leírás számára, a fordító kénytelen stratégiákat alkalmazni az információ fontosságának rangsorolása érdekében. Ugyanígy, amikor a gyors dialógus a felirat rövidítését követeli meg, a feliratozónak különböző stratégiákhoz kell folyamodnia, amelyekkel a kép és felirat közötti kiegészítő jelleget maximalizálja a redundáns vizuális és szóbeli elemek kihagyásával, illetve amelyekkel a kép és felirat közötti koherenciát erősíti az azt nem elősegítő szóbeli elemek kihagyásával. Ezek közül egyik sem az irreleváns információ kiszűrésére irányul, hanem a folyamat során a vizuális-verbális viszonyok részletes elemzésére (ld. Dicerto 2015) és a nézői elvárások figyelembevételével a különböző fordítási stratégiák értékelésére.

Amíg Diaz Cintas és Remael (2007, 49) azt fájlalja, hogy „a feliratozóknak soha nem lesz elég idejük alapos elemzésre”, addig a kognitív pragmatikai szemléletmódok éppen egy ilyen elemzés, sőt a multimodális elemzés fontosságát hangsúlyozzák. A diskurzus egy bizonyos elemének relevanciájáról levont következtetések általában csak az elemzés befejeztével alakulnak ki, és csak a választott fordítási stratégiával kapcsolatban vonhatóak le. Ezért tehát az audiovizuális fordítás korlátozottságáról alkotott nézet figyelmen kívül hagyja az audiovizuális fordítás során végbemenő megértési folyamat összetettségét. Mi több, az audiovizuális fordításhoz szükséges egyes fordítási stratégiák további kihívást jelentenek a fordító számára, tehát mélyebbre menő feldolgozást kívánnak meg a célnyelvi szöveg létrehozásának szakaszában is.

A célnyelvi szöveg létrehozását tekintve Gutt (2000) azon megfigyelése is ugyanilyen fontos, miszerint a fordításhoz nemcsak az explikatúrák és implikatúrák forrásnyelvi szövegben való felismerése szükséges, hanem azok helyettesítése és/vagy „újraelosztása” is a célnyelvi diskurzusban. Ennek célja, hogy áthidalja a forrásnyelvi és célnyelvi diskurzus vevőinek kognitív környezetében fellelhető különbségeket. Ez a folyamat jóval összetettebbnek tűnik az audiovizuális fordításban, mint monomodális fordításnál, mivel a különböző módok a filmben összefonódnak, a fordítónak azonban nincs befolyása az összes módra. Amikor egy vizuális kép kultúraspecifikus információt hordoz magában, vagy valamilyen jellegzetes módon kötődik a film dialógusához, szükség lehet azon vizuális implikatúrák feliratba foglalására, amelyeket a célnyelvi vevő nem ismerne fel. Hasonló módon, ahogy azt Braun (2007a) is megjegyzi, a vizuális képek gazdagsága felveti a kérdést, vajon a hangzó leírásban el kell-e hangzania a képekből származó explikatúráknak, ezzel a nézőkre hagyva a megfelelő implikatúrák felismerését, vagy a leírásban időspórolás végett el kellene-e mondani az implikatúrákat.

Ezek a feltevések azt sugallják, hogy a monomodális fordításhoz képest az audiovizuális fordításban nagyobb a fordító felelőssége, hogy a vevő megfelelő mentális modellt alakítson ki a diskurzusról. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a filmekben gyakran kihasználják a gyenge implikatúrákat, ezzel még több teret adva az egyéni interpretációnak. A vakok és látássérültek számára készített hangzó leírásban a vizuális képek gazdagsága további kihívást jelent, mivel így a fordítónak különösen szelektívnek kell lennie. Mindez pedig szintén felveti a kérdést: az audiovizuális fordítás részleges fordítás?

3.2Az AVT részleges fordítás?

A kognitív pragmatikai szemléletmód a diskurzusfeldolgozás holisztikus nézetét erősíti. Ahogy azt a 2.2 szakaszban láthattuk, a mentális modellek, amelyeket filmek alapján hozunk létre, a kommunikáció különböző formáiból kapcsolják össze a beérkező információkat, mindezt pedig a legkülönfélébb forrásokból származó megfelelő tudáshoz és elvárásokhoz társítják. Ennek fényében a „részleges fordítás” koncepciója egy olyan képet alkot az audiovizuális fordításról, amely nem ad magyarázatot az összetettségére.

Ezt egy további példával szemléltetném. A mások élete című film egyik kihallgatási jelenetében egy keletnémet Stasi-ügynök azzal vádol egy fogvatartottat, hogy segített egy barátjának abban, amit úgy fejez ki, „Republikflucht begehen” (elhagyni a Köztársaságot [Kelet-Németországot]). A német néző számára a „begehen” használata bűncselekményként jelöli meg Kelet-Németország elhagyását, mert ez az ige szorosan kollokál a bűn témakörével. Ezért számukra egyértelmű az explikatúra jelentése: „a Kelet-Németországból való megszökés bűncselekménye”. Az implikatúra ezért egy erős utalás a diktatórikus rendszerre, amely korlátozta polgárainak szabad mozgását. Azok számára, akik tudják, hogy a „Republikflucht begehen” kifejezést használták Kelet-Németországban ezen bűncselekményre, az utalás még erőteljesebb, a jelentés hatása még nagyobb lesz. Az angol feliratban használt „flee the republic” [megszökik a Köztársaságból] kifejezés „gyengébb” implikatúrának tűnik – tehát részleges. A fogság légköre azonban vitathatatlanul nyilvánvaló a vizuális képek alapján, főleg, mivel a nyitójelenet megmutatja, hogy a rabot milyen embertelen körülmények között tartják a börtönben; sőt, azzal, hogy számmal utalnak rá, „elveszíti emberi mivoltát”. Tehát lehetséges, hogy az angol nézők nem ismerik az egykori keletnémet rendszer minden részletét, a leegyszerűsített felirat a képpel és a kotextussal (fogvatartottra való számmal utalással) azonban elegendő lehet, hogy a megfelelő implikatúrákhoz jussanak el, és felépítsenek egy releváns mentális modellt. Ehhez a végeredményhez viszont a fordítónak figyelembe kell vennie a film kontextusát és azt, hogy mit adnak a filmhez az egyes módok, illetve fel kell mérnie a célközönség tudását is.

Ugyanezek a feltevések igazak a vakok és látássérültek számára készített hangzó leírásra is. Bár a vizuális képek gazdagsága általában lehetetlenné teszi a teljes leírásukat, a „részleges fordítás” (Benecke 2014) kifejezés nem fedi le a vakok és látássérültek számára készített hangzó leírás lényegét. Az Avatar című filmben például biztosra vehetjük: a producer úgy vélte (az ehhez használt motion capture-technikára szánt jelentős pénzbefektetést elnézve), hogy a titokzatos Pandora-hold részletes bemutatása a legrelevánsabb mód arra, hogy megismertesse azt a nézőközönséggel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a vevők csak akkor értik meg a vizuális ingereket, ha teljes egészében figyelembe veszik azokat. A képek igencsak redundánsak. A kiválasztott részletek kiemelésével a hangzó leírást készítő személy olyan utalásokat bocsáthat a vak vevők rendelkezésére, amelyekkel a releváns ismereteiket aktiválhatják és releváns mentális modellt hozhatnak létre. Ezt a folyamatot a relevancia elve vezérli, de még egyszer hangsúlyoznám, ez nem csupán egy eszköz a leírást készítő személy számára, amellyel megkülönbözteti a „releváns” és „irreleváns” információt; hiszen ő is ugyanúgy keresi az optimális relevanciát, mint bármely más néző. Tehát a multimodális forrásnyelvi diskurzus minden elemét szem előtt tartja a releváns interpretáció megtalálásának reményében. Csupán ekkor fogja tudni kiválasztani az utalásokat, amelyek a legnagyobb valószínűséggel segítik elő a vak nézők számára a megfelelő mentális modell létrehozását. Ha például Brown és Yule (1983) megfigyelését vesszük, miszerint a megértés sok esetben analógiákon alapszik, a titokzatos lelőhelyek világunkban ismert entitásokhoz való hasonlításának használata a leírásokban (mint például: „fejjel lefelé álló, koncentrikus napernyőkhöz hasonló spirálok” vagy „kalapácsfejű élőlény” – az egyik egy egzotikus növény, a másik egy állat formájára utal) úgy tűnik, hatásos módja a jelentés indokolatlanul kevés erőfeszítést igénylő létrehozásának.

Egy másik, de ugyanilyen fontos dimenziója az audiovizuális fordításról mint részleges fordításról való vitának a siketek és nagyothallók számára készülő szó szerinti feliratok. Ez a vita a médiahozzáférési jogosultságot érintő kérdésekből és a gépi fordításon alapuló feliratozás lehetőségéből fakad (Gambier 2009). A mentálismodell-elméletet és a relevanciaelméletet jelen esetben használhatjuk az olyan tévhitek eloszlatására, mint hogy kizárólag a szó szerinti feliratozás jelenti az optimálisan releváns fordítást.