1.1A tanulmány háttere

A nem angol nyelvű országokban a szinkronizálás és a feliratozás a két leggyakrabban alkalmazott mód az importált audiovizuális termékek fordítására – így teszik őket elérhetővé a helyi nézőközönség számára. A két módszer használatára vonatozó döntések és megközelítések azonban országonként jelentősen különböznek: míg egyes országokban a szinkronizálás jellemzőbb, máshol a feliratozás van túlsúlyban. Sőt, más országokban a szinkronizálás és a feliratozás egyidejűleg van jelen (például Svájcban), bizonyos országok pedig kevésbé elterjedt fordítási módokhoz folyamodnak (például hangalámondás, narráció). Mindeközben angolszász országokban a közvetített filmeket, műsorokat nagyrészt angol nyelven forgatják, hozzák be az országba és angol nyelven is kerülnek adásba; kevés anyagot szükséges lefordítani a forgalmazás előtt (Chaume 2013; Chiaro 2009; Kilborn 1993). Ilyen változatos körülmények között a fordítási módot kezdetben összetett politikai, földrajzi, gazdasági és kulturális okok megfontolásával választották, azonban a nézők olyannyira megszokták a számukra elérhetővé tett formát az évek során, hogy már ragaszkodnak is hozzá (Danan 1991; MCG 2007, 2011).

Ugyanazon film különböző audiovizuális fordítási módok segítségével történő bemutatása különböző erőforrások igénybevételére sarkallhatja a nézőt a feldolgozás érdekében, mégpedig attól függően, hogy a lefordított párbeszédet izoszemiotikai formában (mint szinkronizálás vagy tolmácsolás során: beszédet szóban) vagy diaszemiotikai formában (mint feliratozás során: beszédet írásban) közvetítik-e (Gottlieb 2004, 86). Annak meghatározásához, hogy jobb-e, könnyebb-e, élvezhetőbb-e az egyik mód a másiknál, számos szempontot kell körültekintően elemezni, figyelembe véve a viselkedéstudományi kísérletek során megállapított empirikus eredményeket (Koolstra, Peetersand és Spinhof 2002). Sajnos a különböző audiovizuális fordítási módok – különösen a szinkronizálás és a feliratozás – érdemeit és korlátait sokáig nagyrészt feltételezésekre hagyatkozva állapították meg (lásd Cary 1960; Reid 1978); friss empirikus kutatásokról íródott szakirodalom azonban olyan bizonyítékokkal kezdett szolgálni, amelyek segítenek megérteni ezt az összetett kérdést (Hinkin, Harris and Miranda 2014; Kruger, Heferand Matthew 2014; Orrego-Carmona 2015; Perego, Del Missier és Bottiroli 2015; Winke, Gass és Sydorenko 2013; Wissmath és Weibel 2009; Wissmath, Weibel és Groner 2009, 2012).

Sokan állították (például Díaz Cintas 2001; Gottlieb 1994; Koolstra et al. 2002; Marleau 1982), hogy a feliratozott anyag értelmezése több figyelmet és nagyobb kognitív erőfeszítést igényel, mint a szinkronizált anyag értelmezése, ezen kijelentéseket azonban senki nem támasztotta alá meggyőző empirikus kutatásokkal. Sőt, az eddigi empirikus kísérletek ennek ellenkezőjére engednek következtetni, miszerint normális körülmények között a feliratozott audiovizuális anyag értelmezése nem igényel különösebb erőfeszítést, valamint igen hatékonynak bizonyul. Csapatával d’Ydewalle bebizonyította, hogy amikor a nézők egyszerű, viszonylag redundáns és közepes beszédtempóval prezentált információkat látnak a televízióban, a filmfelirat olvasása a tartalom feldolgozását tekintve nem jelent súlyos terhet a nézők számára, és hogy a felirat olvasása szemi-automatikus folyamat (d’Ydewalle és De Bruycker 2007; d’Ydewalle, Van Rensbergen és Pollet 1987). Mindez (felnőttek körében) életkortól, nemtől (d’Ydewalle és Van Rensbergen 1989), illetve a fordítási mód ismeretétől (d’Ydewalle és Gielen 1992) függetlennek bizonyul, jóllehet nemrégiben megfigyelték, hogy az idősebb felnőttek teljesítménye általánosságban alacsonyabb (Perego, Del Missier és Bottiroli 2015). Ezenfelül, az írott formának köszönhetően a feliratozás látszólagos előnyökkel jár, amikor a szöveg értelmezésének szókincs alapú aspektusai forognak kockán (d’Ydewalle és De Bruycker 2007; Hinkin, Harris és Miranda 2014; Perego et al. 2010; Perego, Del Missier és Bottiroli 2015),11.Ezen kísérletek során a résztvevők mindig helyesen emlékeztek a feliratban feltüntetett egyes szavakra, kifejezésekre, jobban fel tudták idézni a szavakat, mint a szinkronizált részlet megnézése után – amikor a két audiovizuális fordítási mód összehasonlításra került a kísérletekben. ami megmagyarázza, miért segíti jelentősen elő a műveltség fejlesztését, a nyelvtanulást és a nyelvelsajátítást (Ghia 2012; Kothari és Bandyopadhyay 2014; Van de Poel és d’Ydewalle 2001; Vanderplank 2010; Van Lommel, Laenen és d’Ydewalle 2006). Mindemellett, habár továbbra is ritkán hasonlítják össze empirikus kutatások keretei között, hogyan befolyásolja a szinkronizálás és a feliratozás a szubjektív értékelést, az eddigi kutatások kimutatták, hogy a szinkronizálás és a feliratozás fogadtatásában rejlő lehetséges különbségek nagyobbnak tűnhettek, mint valójában, mivel az értékelés szempontjából a szinkronizálás nem bizonyul kedvezőbb fordítási módnak a feliratozásnál (Perego, Del Missier és Bottiroli 2015; Wissmath, Weibel és Groner 2009; Wissmath és Weibel 2012).

Az eddigi empirikus kutatások azonban mind ugyanabban a komoly hiányosságban szenvednek: figyelmen kívül hagyják az audiovizuális anyagok komplexitásának szerepét. Jóllehet az audiovizuális komplexitás vizsgálata igazi kihívás, fontos elméleti és gyakorlati jelentőséggel bír, és kétségbe vonja az eddigi kutatások eredményeit. Tény, hogy a televíziós közvetítések szerkezeti jellemzői számottevő hatással lehetnek a nézőkre: az audiovizuális információ feldolgozása érdekében bevetett stratégiák és kimenetelük függhet az audiovizuális anyag típusától (Lang et al. 2000), redundanciájától és viszonylagos fontosságától (Grimes 1991; Lang 1995, 2000). Észszerű feltételezés tehát, hogy a vetített anyag komplexitása hatást gyakorolhat az audiovizuális fordítás feldolgozására. Különösképpen a nagyon komplex audiovizuális anyag értelmezését nehezítheti vagy lassítja, ha a nézőnek felváltva kell olvasni a feliratot és dekódolni a vizuális képet, valamint három forrásból (a hangsávot is beleértve) összerakni a komplex információkat a megértési folyamat alatt. Mindez kihathat a felirat kognitív feldolgozására és fogadtatására, csakúgy, mint a vizuális feldolgozásra, a szubjektív erőfeszítésre és összességében a filmnézés nyújtotta élvezetre. Ezzel szemben, egy egyszerűbb audiovizuális anyag esetén az információ dekódolása és összerakása viszonylag könnyű folyamat, amelyet hatékonyan végre lehet hajtani.

Az audiovizuális fordítás feldolgozását vizsgáló összes empirikus kutatás közepesen komplex anyaggal dolgozott, hogy a választott filmek az átlagos filmek jellegzetes tulajdonságait tükrözzék. Így maga a használt audiovizuális anyag jellege hiúsíthatta meg, hogy a kutatások átfogó képet adjanak az audiovizuális fordítás befogadásáról, legalábbis olyan részvevők körében, akik nincsenek hozzászokva a feliratolvasáshoz. Perego, Del Missier és Bottiroli (2015, 2016) fel is hívták rá a figyelmet: „a feliratfeldolgozás kognitív hatékonyságának határai talán csak akkor mutatkoznak meg, amikor az audiovizuális anyag kevéssé redundáns, nagyon komplex, esetleg áthallások vannak benne és a beszédtempó gyorsabb az átlagosnál.” Tehát az audiovizuális fordítás befogadása és a komplexitás fontos kapcsolatának megértése céljából elvégeztünk két kísérletet, amelyeket a továbbiakban részletezünk. A kísérletek során legfőképp a következő kérdésre kerestük a választ: Változnak-e a különböző audiovizuális fordítási módok kognitív és szubjektív értékelési következményei a fordított és bemutatott anyag komplexitásának függvényében?

1.2Kutatási terv és hipotézisek

Az első kísérlet során egy közepesen komplex filmet használtunk, hogy megerősítsük korábbi eredményeinket a feliratfeldolgozás hatékonyságával és pozitív fogadtatásával kapcsolatban, ezzel figyelembe véve a viselkedéskutatás terén felmerült kérdést a kísérletek ismétléséről (Klein et al. 2014; Pashler és Wagenmakers 2012). A második kísérletben egy komplexebb filmmel dolgoztunk annak érdekében, hogy kijelöljük a feliratfeldolgozás határait, továbbá, hogy ezeket a határfeltételeket kikötve vizsgáljuk az audiovizuális fordítás fogadtatását, így téve eleget fő célunknak: korábbi kutatások hiányosságainak leküzdésének.

Az első kísérletben arra számítottunk, hogy egy közepesen komplex filmmel készített korábbi kísérletünk (Perego, Del Missier és Bottiroli 2015) eredményeit fogjuk reprodukálni. A korábbi kísérlet során azt tapasztaltuk, hogy (a szinkronizálással összehasonlítva) a feliratozás nem hátráltatja a nézőket sem a memória és megértés, sem az értékelés (például a film szubjektív megítélése) tekintetében. Megfigyeltük azonban, hogy a filmet felirattal nézők jobban teljesítettek a szókincs alapú aspektusok esetében (például párbeszédfelismerés – részetekért lásd a jelen tanulmány Módszer című pontját). A második kísérletben felállítottunk egy hipotézist a feliratozás és a komplexitás viszonyáról, miszerint jelentősen komplex audiovizuális anyagok feliratozása (a szinkronizálással szemben) kevésbé hatékony kognitív teljesítményt, illetve valószínűleg kevésbé élvezetes időtöltést eredményezhet az olasz nézők körében, akik nem igazán szoktak hozzá a feliratokhoz.

Mivel a filmkomplexitásról mostanáig nem született átfogó és alkalmazható elmélet, a komplexitás méréséhez interdiszciplináris megközelítést alkalmaztunk – amelyet további kutatások bővíthetnek és pontosíthatnak a jövőben –, valamint a szakterület korábbi, elméleti és empirikus munkáira támaszkodtunk. Mindezt kísérleteinkben úgy valósítottuk meg, hogy három fontos terület komplexitásának vizsgálatára koncentráltunk (szerkezeti-informatív, nyelvi és narratív komplexitás), eddigi kutatásokat és szakirodalmat hasznosítva a médiakommunikáció (Lang et al. 1993, 2000), a filmnyelv (Pavesi, 2005), a nyelvi komplexitás (Li 2000; Szmrecsányi 2004), és a filmnarratíva terén (Barsam 2007; Monaco 2009; Murphy 2007). Az 1. táblázat mutatja be az első és második kísérletben használt filmek komplexitási mutatóit.

A szerkezeti-informatív komplexitást a percenkénti kameramozgások (vágások és belső vágások) számával mértük, így (Lang munkásságára támaszkodva) kaptunk a film sebességének mérésére használható egységet, illetve megszámoltuk a vágásokat, feltételezve, hogy minden vágás új információt közvetít.22.A vágások egy adott kamerabeállításról egy másik jelenetre váltanak, új információt mutatnak be a kameramozgás után, míg a belső vágások azonos képi jeleneten belül váltanak egyik kamerabeállításról a másikra és a vágásokhoz képest kevesebb új információt mutatnak be (Lang et al. 2000, 100; Lang et al. 2013, 132). A filmsebesség kiszámításához a vágások és belső vágások összességét kell elosztani a film hosszával, az eredménytől függően a filmsebesség lehet: lassú (percenként 0–7), közepes (8–15), gyors (16–23) és nagyon gyors (> 24) (Lang et al. 1999; Lang 2000). A filmsebességgel jellemzően a drámai hatás elérésének érdekében szoktak élni a filmiparban. A vágások számának összessége „helyi szinten (közvetlenül a kamerakameramozgás után) közvetített információ mutatója, avagy az összességében átadott információ jelzője, összefoglalva az egyes kameramozgások után bemutatott információt” (Lang et al. 2013, 132–133). A szerkezeti-informatív komplexitás másik mutatója a kiválasztott filmrészlet feliratainak száma volt, figyelembe véve a feliratok hosszúságát (egy-, illetve kétsoros feliratok), mivel az egysoros feliratok – amennyiben nem tartalmaznak összesűrített vagy mögöttes információt – jobban követhetők a nézők számára, mint a kétsorosak (Lomheim 1999, 192). A nyelvi komplexitás megállapításához már létező mérőszámok használatához folyamodtunk, ideértve az összes szó számát és az átlagos mondathosszúságot a kiválasztott részlet felirataiban és a szinkronizált változatban (Li 2000; Szmrecsányi 2004), valamint a standardizált szótípus/szövegszó arányt mint a lexikai sűrűség és változatosság alapvető mutatóját. Meghatározásukhoz egy számítógépes szövegelemző szoftvert (Wordsmith Tools 6, lásd Scott 2009) használtunk. Narratív komplexitáson azt a többé-kevésbé lineáris módot értjük, ahogyan a történetet tálalják a nézőnek (Barsam 2007, 54). A narratív komplexitást a történet helyszínei, fő- és mellékszereplői,33.Ezen mutatók a vágásokhoz hasonlóan hozzájárulhatnak a képi sűrűséghez is. valamint a kronológiai ugrások, leginkább flashbackek (fsoesch 2013) számával mértük. Tulajdonképpen a cselekménysor bonyolult jellege mellett ezek a fő tényezők, amelyek befolyásolhatják, hogy a néző mennyire elkötelezett a történet fő szálának dekódolása és nyomon követése mellett.

2.1Módszer

2.2Eredmények

2.3Összefoglalás

Az első kísérlet célja a szinkronizálást és feliratozást összehasonlító korábbi kutatások (lásd Perego, Del Missier és Bottiroli 2015) eredményeinek megerősítése volt, és az eredmények ismeretében kijelenthető, hogy sikerült elérnünk a kitűzött célt. A régi és az új eredmények szerint is ugyanolyan mértékű szubjektív erőfeszítést igényel a szinkronizált filmekhez szokott nézők részéről egy közepesen komplex szinkronizált filmrészlet megtekintése, mint ugyanazon részlet feliratozott változatának megnézése. Továbbá a film szubjektív megítélése nem különbözött a két audiovizuális fordítási mód esetében.

A vizsgált audiovizuális fordítási módok kognitív következményeivel kapcsolatban az első kísérlet eredményei megerősítették, hogy a feliratozás (a szinkronizálással összevetve) nem gátolja a nézőket, sőt, elősegíti a párbeszédfelismerést. A filmrészletet szinkronnal vagy felirattal néző résztvevők azonos mértékben értették, valamint idézték fel a képi információkat, azonban a felirattal nézők jobban teljesítettek a párbeszédfelimerés során. Az első kísérlet emellett azt is megerősítette, hogy a jobb kognitív képességekkel rendelkező résztvevők látszólag jobban értik a filmet.

Összességében az eredmények annak tulajdoníthatók, hogy a résztvevők viszonylag könnyedén dolgoznak fel és emésztenek meg írott verbális információt, képi információt, illetve a hangcsatorna továbbította információt amennyiben ezen csatornák nem teszik ki a nézőket túlzottan komplex üzeneteknek (lásd Perego et al. 2010; Perego, Del Missier és Bottiroli 2015). A különböző feldolgozási folyamatok hatékonyságát azonban megnehezítheti, ha egy vagy több csatorna túl sok információt közvetít vagy kimeríti a nézőt. Ezt a lehetőséget vizsgáltuk meg a második kísérlet során.

3.1Módszer

A második kísérletben azonos tervet és mérési eszközöket alkalmaztunk, mint az első kísérlet során, megváltoztatva az audiovizuális anyagot, amely ezúttal komplexebb volt, ahogyan azt az 1. táblázat is mutatja.

3.2Eredmények

3.3Összefoglalás

A második kísérlettel annak bizonyítására törekedtünk, hogy komplex audiovizuális anyagok feliratozása esetén a feldolgozás több erőfeszítést igényel (mint szinkronizálás esetén), valamint negatív kognitív befogadási és szubjektív fogadtatási következményekkel jár. Az eredmények alátámasztják az erőfeszítésről és az általános megértéssel és képfelismeréssel mért kognitív következményekről alkotott hipotéziseket, azonban a nagyobb erőfeszítés és a negatív kognitív következmények nem vezettek rosszabb filmértékeléshez a feliratozott változatot nézőknél. Összességében elmondhatjuk, hogy a jelen eredmények egyértelműen más mintázatot mutatnak, mint az első kísérletben, illetve a korábban, egyszerűbb filmekkel végzett kutatások során kapott eredmények. Levonhatjuk tehát a következtetést: számít a komplexitás, legalábbis ami a tudatos erőfeszítést és a feldolgozás kognitív kimenetelét (azaz a látott információ megértését és felidézését) illeti.

Az első kísérlet további eredményeit, nevezetesen miszerint a jobb kognitív képességekkel rendelkező résztvevők jobban megértették a filmet, a második kísérlet megerősítette. Ez az eredmény kiemeli az egyéni sajátosságoknak az audiovizuális fordítás kutatásában játszott fontos szerepét, amelyet a korábbi kutatások szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagytak.