1.1A tolmácsolás kognitív aspektusai

A fordítás és tolmácsolás folyamatát magas fokú komplexitás jellemzi (Hurtado Albir és Alves 2009, 54; Muñoz Martín 2010, 177; Gile 2015, 48). A fordítás és tolmácsolás kognitív alkotóelemeinek kutatását azonban számos korlát nehezíti, köztük az a tény, hogy ezek a folyamatok holisztikus módon nem figyelhetők meg, és számos egymással összefüggő képesség és készség is szerepet játszik bennük (Hurtado Albir és Alves 2009, 54).

A fordítás és tolmácsolás kognitív modelljeinek áttekintése alapján Hurtado Albir és Alves (2009, 62–63) a fordítási és tolmácsolási folyamat nyolc fő jellemvonását azonosítja:

1. A folyamat alapvető fázisokból épül fel, amelyek a megértéssel és az újrafogalmazással állnak összefüggésben.

2. A folyamat során a fordítóknak és tolmácsoknak belső és külső erőforrásokat kell használniuk és integrálniuk.

3. A memória és az információtárolás döntő szerepet játszik.

4. A folyamat dinamikus és interaktív, illetve egyaránt tartalmaz nyelvi és nem nyelvi elemeket.

5. A folyamat nem lineáris.

6. A folyamatnak vannak automatikus és nem automatikus, illetve irányított és nem irányított részei.

7. A visszakeresés, a problémamegoldás és a döntéshozás fontos szerepet kap a folyamatban.

8. A fordítók és a tolmácsok fordításspecifikus stratégiákat alkalmaznak a folyamat kibontakozása és irányítása során (és vannak olyan egyedi sajátosságok, amelyek a fordítás típusától függenek).

Ezen jellemzők alapján a fordítás olyan összetett kognitív folyamatként definiálható, amelynek természete interaktív és nem lineáris, irányított és nem irányított folyamatokat is magában foglal, valamint problémamegoldást, döntéshozatalt és stratégiák alkalmazását igényli” (Hurtado Albir és Alves 2009, 63).

A tolmácsolástudományban a kognitív folyamatok értelmezése nagyrészt elméleti alapokon nyugszik (Gile 2015, 41); ugyanakkor az utóbbi időben növekvő empirikus érdeklődés tapasztalható a tolmácsolás kognitív aspektusai és a tolmácsolással járó kognitív terhelés iránt. A pszichológusokat a szinkrontolmácsolással kapcsolatos kutatások kezdete óta érdekli a tolmácsolási folyamat komplexitása, illetve a tolmács erőforrásainak egyes részfeladatok közötti elosztása (44).

A kognitív terhelés viszonylag új fogalom a tolmácsoláselméletben. Chen (2017, 643) a tolmácsoláson belüli kognitív terhelést „a tolmács korlátozott kognitív kapacitásának azon részeként” határozza meg, „amely elkötelezett a tolmácsolási feladat egy meghatározott környezetben történő elvégzése iránt”, és a kognitív terhelésre olyan összetett konstrukcióként tekint, amely tükrözi a feladattal, a környezettel és a tolmáccsal kapcsolatos változók kölcsönhatását. A feladat- és környezeti változók meghatározzák, mennyi szellemi munka szükséges az adott feladat elvégzéséhez bizonyos feladatspecifikus körülmények között, míg a tolmácsváltozók a tolmács által kifejtett és megtapasztalt erőfeszítéssel vannak összefüggésben (Chen 2017). Az 1. táblázat összefoglalja a Chen által azonosított változókat (2017).

Seeber (2013, 19) meghatározása alapján a kognitív terhelés „az a kapacitásmennyiség, amelyet egy kognitív feladat végrehajtása felhasznál egy eredendően kapacitáskorlátozott rendszeren belül”. Chen (2017) szerint a kognitív terhelés jelensége több okból is fontos a tolmácsoláselmélet számára. Egyrészt segít megérteni a tolmácsolás során végbemenő kétnyelvű feldolgozási folyamatot. Másrészt, a tolmácsok készségeket és stratégiákat alkalmaznak, hogy megbirkózzanak a kognitív terheléssel, és ezek a készségek és stratégiák a tolmácsolási kompetencia összetevőinek tekinthetők. Harmadrészt, mivel a kognitív terhelés tükrözi egy tolmácsolási feladat nehézségét és komplexitását, hasznos a tolmácsképzés és a tolmácsok vizsgáztatása szempontjából, hiszen mindkettőhöz a kognitív terhelési igényeken alapuló, gondosan kiválasztott feladatokra van szükség.

A kognitív terhelés fogalma és az a feltételezés, miszerint az emberi agy adott idő alatt csak korlátozott számú műveletet képes végrehajtani, és csak korlátozott mennyiségű információt tud feldolgozás céljából elérhető helyen tárolni (Seeber 2015, 60), Gile (1995) erőfeszítés-modelljén keresztül került bevezetésre a tolmácsoláselméletbe.

A modellt pedagógiai célból alkották, a pszichológiától kölcsönözve az irányított műveletek fogalmát (Gile 2015, 50). Az erőfeszítés-modellek középpontjában két alapvető feltételezés található: az első, hogy a tolmácsolás mentális energiát igényel, amely csak korlátozott mértékben áll rendelkezésre; a másik pedig, hogy a tolmácsolás majdnem az összes mentális energiát felemészti, és néha több energiára van szükség, mint amennyi elérhető (Gile 1995, 161). A tolmácsoláshoz szükséges mentális energia egyenértékűnek tekinthető a figyelemmel vagy a feldolgozási kapacitással (ibid.). Gile (1995, 162) azt állítja, hogy a nem automatikus műveletek a korlátozottan rendelkezésre álló készletből használnak feldolgozási kapacitást, és mivel a tolmácsolás mentális műveletei nem automatikusak, feldolgozási kapacitást foglalnak le. Az erőfeszítés-modellt eredetileg a szinkrontolmácsolás számára dolgozták ki, később azonban módosították más tolmácsolási típusok, mégpedig a konszekutív tolmácsolás és a blattolás leírásához is (178–184).

Az erőfeszítés-modellek jelentettek ihletet Seeber (2011) kognitív terhelési modelljéhez, amely a szinkrontolmácsolás számára lett kialakítva, és figyelembe veszi az egyes párhuzamos feladatok által generált kognitív terhelést is. Seeber (2011) a szinkrontolmácsolásra a nyelvértési és nyelvprodukciós feladatok valós idejű kombinációjaként tekint, amely a kognitív terheléssel összefüggésben az alábbiakat követeli meg:

• az input és az output perceptuális-auditív-verbális feldolgozása,

• az input és az output kognitív-verbális feldolgozása,

• az output verbális-reszponzív feldolgozása,

• az interferencia és

• a tárolás, amely tükrözi a rendszerelemek munkamemóriájában lévő tárolási kapacitás által generált terhelést, azok integrációját vagy produkálását megelőzően.

Szemben az erőfeszítés-modellekkel, amelyek alapja Kahneman (1973) egyerőforrás-elmélete, és amelyek szerint a szinkrontolmácsolásban minden feladat a homogén figyelmi vagy kognitív erőforrások egyetlen csoportjára támaszkodik (Seeber 2011), a kognitív terhelési modell Wickens (1984) többerőforrás-modelljéből indul ki, amelyben a különböző folyamatoknak nem feltétlenül kell ugyanazért a kapacitásért versenyezniük, mivel feltételezhető a párhuzamos feldolgozás.

Szintaktikailag eltérő nyelvek közötti szinkrontolmácsolás elemzése alapján Seeber (2011) megkülönböztet makro- és mikroszintű stratégiákat a szinkrontolmácsolás során. A makroszintű stratégiák közé tartoznak a jelentésalapú stratégiák és az átkódolás, míg a Seeber (2011) által felsorolt mikroszintű stratégiák a várakozás, az időhúzás, a szövegdarabolás és az anticipáció. Seeber (2011) kijelenti, hogy a kognitív terhelés a tolmács által alkalmazott mikrostratégiák függvényében változik, és olyan bizonyítékokat talál, amelyek nem támogatják Gile „kötéltánc” hipotézisét (azaz a tolmácsok nem mindig dolgoznak állandóan maximális feszültség alatt).

Az erőfeszítés- és a kognitív terhelési modell egyaránt a szinkrontolmácsolást szem előtt tartva jöttek létre; ugyanakkor a közösségi tolmácsolás és a dialógustolmácsolás kognitív aspektusainak a vizsgálata közben Englund Dimitrova (2016) és Tiselius (2018) felveti a kognitív terhelés problémáját a konszekutív tolmácsolás esetében is. A kognitív kihívások, amelyekkel a tolmácsoknak a dialógustolmácsolás közben kell szembenézniük, magukban foglalják a résztvevők párbeszédekben való közreműködésének a megfigyelését, a megértés biztosítását, valamint a beszédfordulók váltakozásának és az eltérő háttérismereteknek a kezelését a két munkanyelven (Tiselius 2018). Emellett a koordinációt és az etikai tudatosságot a dialógustolmácsolásban jelentkező kognitív terheléssel kapcsolatos tényezőként azonosítja, miközben Englund Dimitrova és Tiselius (2016) pedig a monitorozással és a szakmai énkoncepcióval járó kognitív terhelést hangsúlyozza a közösségi tolmácsolásban.

1.2Kognitív terhelés négy különböző beszédfeladatnál: konszekutív tolmácsolásnál, blattolásnál, spontán beszédnél és szabadon előadott beszédnél

A konszekutív tolmácsolás a forrásnyelvi üzenet egy adott célnyelven történő szóbeli előadása (Pöchhacker 2004, 18), hossza egy szó vagy akár egy egész beszéd között váltakozhat. Általában üzleti tárgyalásokon, nemzetközi politikai találkozókon és közösségi tolmácsolás során alkalmazzák. A szituációs változóktól függően a hosszabb forrásnyelvi üzenetek konszekutív tolmácsolása jegyzetelést igényelhet (19). A jegyzetelés egy olyan stratégia, amelynél a tolmács a forrásnyelvi beszélő forrásnyelvi üzenetének egyes szakaszairól jegyzetet készít. A strukturált nyelv használata helyett a tolmács itt emlékeztetőket hoz létre és döntéseket hoz arról, hogy mit írjon le és mit raktározzon el a memóriájában. Amint a forrásnyelvi beszélő a szakasza végére ér, a tolmács közvetíti az üzenetet a célnyelven az első fázis során készített jegyzetekre támaszkodva. Gile (1995) kiemeli, hogy a konszekutív tolmácsolás második fázisa összetettebb, mint a hallgatási és jegyzetelési fázis, mivel hosszú távú memóriaműveleteket és jegyzetolvasást igényel. A szinkrontolmácsolással ellentétben a konszekutív tolmácsolás megvalósításának ütemét a tolmács, a megértés ütemét pedig a forrásnyelvi beszélő határozza meg. Ennélfogva a második fázis során a tolmácsnak nem kell telítettség-közelben dolgoznia, tekintve hogy ennek a fázisnak a tempója tőle függ.

A blattolás, amely egy írott szöveg szóbeli visszamondását jelenti, tulajdonképpen átmenet a fordítás és a tolmácsolás között (Agrifoglio 2004). Tekinthető a szinkrontolmácsolás egyik variánsának is (Pöchhacker 2004, 19), mert a forrásnyelvi szöveg érzékelése és feldolgozása egy időben történik a célnyelvi beszéd létrehozásával; ugyanakkor a blattolásnál a forrásszöveg írott és nem szóbeli. A blattolást gyakran használják a tolmácsképzés során a szinkrontolmácsolás tanítására való felkészüléshez. A blattolást emellett szintén alkalmazzák orvosi és bírósági tolmácsolásnál is, például amikor a tolmácsoknak le kell fordítaniuk orvosi dokumentumokat, kórtörténeteket vagy bírósági dokumentumokat. Forrásnyelvi beszélő hiányában ennek a tolmácsolási módnak az ütemét a tolmács határozza meg; a tolmács olyan gyorsan vagy lassan haladhat, amennyi időre szüksége van a forrásnyelvi írott anyag feldolgozásához.

A spontán beszéd létrehozása – amely a beszédprodukciónak a hétköznapi életben leggyakrabban előforduló formája – koncepcionális tervezéssel kezdődik, felöleli a nyelvi megfogalmazást és artikulációval zárul. Ezek a folyamatok egyidejűleg és gyorsan mennek végbe. Spontán beszédek például a történetmesélés, a beszélgetés és a párbeszéd (Gósy 2005). A spontán beszéd során a tervezés és kivitelezés párhuzamosan történik, minden előzetes tervezés és megfontolás nélkül. A beszélők figyelemmel kísérik a teljesítményüket beszéd közben, és a produkció tempója a beszélőhöz igazodik. A spontán beszéd csak a beszédprodukció szemszögéből nézve jelent kognitív terhelést; ahogyan a beszélő „itt és most” eltervezi és létrehozza az üzenetet, a saját gondolatainak ad hangot, nem pedig a forrásnyelvi beszélő elképzeléseinek vagy az általa előre elkészített üzenetnek.

A szabadon előadott beszéd esetében a beszélőknek lehetőségük van felkészülni a beszédre, az elképzeléseik és azok sorozata már jó előre eltervezésre kerül. A megfelelő nyelvi forma ugyanakkor csupán egy későbbi szakaszban, a beszélő beszéde alkalmával fog kapcsolódni a beszélő elképzeléseihez. A szabadon előadott beszédek közé tartozik például a prezentáció vagy a szóbeli vizsga (Gósy 2005). A szabadon előadott beszéd során a makrotervezésre – amely „a beszélő kommunikációs szándékának a kidolgozását jelenti annak az információnak a kiválasztása által, amelynek a kifejezése megvalósíthatja a kommunikációs célokat” (Levelt 1989, 5) – jóval a beszéd tervezése és kivitelezése előtt kerül sor; más szóval a tartalom átadása a beszéd időpontjában történik, és a memóriaműveletek kognitív erőfeszítést is igényelnek. A szabadon előadott beszédnél a produkció tempója a beszélőtől függ, akinek emlékeznie kell a korábban eltervezett üzenetre vagy tartalomra.

A 2. táblázat összefoglalja a konszekutív tolmácsoláson, blattoláson, spontán beszéden és szabadon előadott beszéden belüli kognitív terhelés alkotóelemeit, és összehasonlítja azokat a szinkrontolmácsolás Seeber (2011) által beazonosított feladatkövetelményeivel.

1.3Temporális sajátosságok és megakadásjelenségek: problémákra utaló jelek a beszédtervezési és beszédprodukciós folyamatokban

A kognitív terhelés, ahogyan azt Chen (2017) és Seeber (2011) leírja, hatással van a beszéd tervezésére és kivitelezésére, amely tükröződik a célszöveg temporális és megakadásjelenség-mintázataiban (beszédtempó, artikulációs tempó, szünettartási stratégiák, illetve a megakadásjelenségek gyakorisága és típusai) (Mead 2000, 2002; Shreve, Lacruz, és Angelone 2011; Bóna és Bakti 2014). A kutatások rámutattak, hogy az egynyelvű beszédben a megnövekedett kognitív terhelés több és/vagy hosszabb szünetekhez, és lassabb beszédtempóhoz és artikulációs tempóhoz vezet (Fletcher 2010). Beszédtempó alatt az adott idő alatt kimondott beszédegységek számát értjük szünetekkel és hezitálásokkal együtt, míg az artikulációs tempó az adott idő alatt kimondott beszédegységek száma, szünetek és hezitálások nélkül. Az artikulációs tempót erősebben befolyásolja a beszéd motoros irányítása (azaz a biológiai tényezők), mint a beszédtempót (Goldman-Eisler 1968; Grosjean és Deschamps 1975; Ramig 1983; Duchin és Mysak 1987; Jacewicz, Fox, és Wei 2010; Bóna 2014). A beszélőknek jelentősen nagyobb a beszédtempójuk és artikulációs tempójuk, amikor hangosan olvasnak, mert a felolvasás nem igényel nyelvi tervezést, szemben a teljes beszédtervezési folyamatot igénylő spontán elbeszéléssel (Ramig 1983; Duchin és Mysak 1987; Bóna 2014).

Megakadásjelenségek a beszédtervezés és kivitelezés során bármikor megjelenhetnek (Levelt 1989), és mutathatnak konceptualizációs és nyelvhasználati nehézségeket, illetve jelezhetik a rejtett vagy nyilvánvaló hibák korrekcióját is (Lickley 2015). Egyszerűen fogalmazva, megakadásjelenségek akkor jelentkeznek, amikor a gördülékenység kudarcot vall (ibid.). Úgy tűnik, hogy a megakadásjelenségeknek nincs elfogadott definíciójuk, azonban Gósy (2007, 93) általános meghatározása szerint a megakadásjelenségek „megszakítják a beszéd folyamatosságát és nem tesznek hozzá propozíciós tartalmat a beszédmódhoz.” A megakadásjelenségeknek számos különböző típusa létezik (lásd 3. táblázat).

Néha a megakadásjelenségek klaszterekben fordulnak elő (Hubbard és Yairi 1988; LaSalle és Conture 1995); más szóval két vagy több megakadásjelenség időnként ugyanannál a szónál vagy egymás mellett jelentkezik (pl. az Én, ööö, én láttam őt mondatban van egy ismétlés én…én, és köztük van egy kitöltött szünet – ööö). A megakadásklaszterek összetettebb tervezési problémára utalnak, mint az egyes megakadásjelenségek (Gósy 2012).

A jelen tanulmányban azt próbáljuk kideríteni, hogy a különböző beszédfeladatok összetettsége hogyan tükröződik a temporális sajátosságokban és a megakadásjelenség-mintázatokban. Pontosabban négy beszédfeladat – konszekutív tolmácsolás, blattolás, spontán beszéd és szabadon előadott beszéd – kognitív terhelése között a temporális sajátosságok és megakadásjelenség-mintázatok vonatkozásában meglévő különbségeket vizsgáljuk. Az egynyelvű spontán beszédre esett a választás kontrollfeladatként, mert a mindennapi életben ez a leggyakoribb beszédprodukciós helyzet, míg a szabadon előadott beszéd hozzáadására azért került sor, mert olyan folyamatok tartoznak hozzá, amelyek nagymértékben hasonlítanak a konszekutív tolmácsoláshoz és a blattoláshoz. Feltételezzük, hogy:

1. Szignifikáns eltérések lesznek a négy beszédprodukciós feladat során létrehozott beszédek között, köszönhetően a négy feladathoz kapcsolódó kognitív terhelésben megmutatkozó különbségeknek, amelyek a következő jellemzők némelyikében vagy mindegyikében mutatkoznak meg: beszédtempó, artikulációs tempó, szünetek és megakadásjelenség-mintázatok.

2. A konszekutív tolmácsolás és a szabadon előadott beszéd állnak legközelebb egymáshoz a beszédtempó, az artikulációs tempó, a szünetek és a megakadásjelenség-mintázatok tekintetében, mivel mindkettő magasabb kognitív terheléssel jár, mint a spontán beszéd, és mindkét feladatnál a makrotervezés megelőzi a beszédprodukciót.

3. A blattolás jár a legtöbb kognitív terheléssel, és a leghosszabb tervezési időt, ami végső soron jelentkezni fog a temporális, valamint a megakadási sajátosságaiban is.

2.1Résztvevők

Tizenkét, mesterfokú tolmácsképzésre beiratkozott diákkal dolgoztunk együtt: ketten közülük férfiak voltak, tízen pedig nők. Mindannyian a 23. és 30. életévük között voltak (átlagéletkor = 25,16), és önként vállalták a részvételt a tanulmányban. Valamennyi résztvevő A nyelve a magyar volt, míg a B nyelvek között megtalálható volt az angol (n = 4), a francia (n = 3), a spanyol (n = 2) és a német (n = 3), a C vagy passzív nyelvek pedig magukba foglalták az angolt (n = 8), a spanyolt (n = 1), a németet (n = 1) és az olaszt (n = 2). A tizenkét résztvevő közül tíznek volt már korábbról tapasztalata a tolmácsolás terén, általában a B nyelvükre vagy a B nyelvükről.

Ez a kutatás az angol nyelvről (magyarra) dolgozó diákok rögzített teljesítményét vizsgálta, amely négy diák esetében a B nyelvet, míg nyolc diák számára a C nyelvet jelentette. Az angol B diákok átlagban 18,25 éve tanultak angolt, ugyanakkor az angol C diákoknál ez a szám 12,625 év volt a felvételek készítésének időpontjában. A felvételek elkészítésére a tolmács záróvizsgájuk előtt került sor.

A felvételeket megelőzően két angol B diák és két angol C diák látogatott már el angolul beszélő országba, valamint három angol B diáknak és az egyik angol C diáknak volt tolmácsolási tapasztalata angolról magyarra.

Jones (1998, 9) szerint a B nyelv (vagy aktív nyelv) az a nyelv, amelyre egy tolmács képes tolmácsolni, míg a C nyelv (vagy passzív nyelv) olyan nyelv, „amiről egy tolmács képes tolmácsolni”. A tolmácsolási gyakorlatban a tolmácsok a B és C nyelvükről ugyanolyan vagy hasonló minőségben tudnak tolmácsolni. Más szóval a résztvevő diákjaink magyarra azonos minőségű tolmácsolásra voltak képesek a B vagy C nyelvükről. A képzést illetően elmondható, hogy minden diák befejezett már négy szemesztert, heti rendszerességű 90 perces tolmácsolási tanórákkal, ahol a B és C nyelvről az A nyelvre tolmácsoltak. Ezeken az órákon a diákok egyaránt gyakorolták a konszekutív tolmácsolást és a blattolást. Az egyes feladatokra fordított idő függött az oktató személyétől és a nyelvpároktól.

2.2Anyagok és adatgyűjtési eljárás

Hangfelvételek készültek minden résztvevővel négy beszédprodukciós beállításban:

1. A szabadon előadott beszéd feladatainál a résztvevők rövid prezentációkat tartottak (felkészülés után) magyarul az angolról mint közvetítőnyelvről. A szabadon előadott beszéd feladatának hozzáadására azért került sor, mivel olyan folyamatok tartoznak hozzá, amelyek nagymértékben hasonlítanak a konszekutív tolmácsoláshoz és a blattoláshoz.

2. Blattolásnál a diákoknak olvasás után kellett lefordítaniuk szóban ugyanazt az internetről származó szöveget angolról magyarra, amely általános ismertetést nyújtott az angol nyelvről mint lingua francáról.

3. A jegyzeteléses konszekutív tolmácsolási feladatnál a diákok ugyanazt az angolról mint kísérőnyelvről és annak a tolmács szakmára gyakorolt hatásairól szóló forrásnyelvi szöveget tolmácsolták angolról magyarra. A forrásnyelvi szöveg Franz Pöchhacker professzorral a Critical Link 7 konferencián készült interjú videófelvételéből került kiemelésre (Pöchhacker 2013). Ennélfogva minden diák ugyanazzal az inputtal dolgozott a konszekutív tolmácsolási feladat során.

4. A spontán beszéd feladatánál a diákok egy informális interjúban vettek részt magyarul, amelyben a tolmácsolási feladatról beszéltek, a kérdező pedig olyan témákra összpontosított, mint a tolmácsolás, nyelvtanulás, illetve a diákok B és C nyelvei. Az egynyelvű spontán beszéd azért lett alkalmazva kontroll feladatként, mert a mindennapi életben ez a leggyakoribb beszédprodukciós helyzet.

A négy beszédbeállítás témái tehát kapcsolódtak egymáshoz, csökkentve ezzel a beszédbeállításokon belüli változók számát.

A diákokat először a szabadon előadott beszéd feladatának a végrehajtására kérték. Nagyjából egy héttel előre tájékoztatva lettek erről a feladatról, aminek keretében beszélniük kellett az angolnak mint kísérőnyelvnek a szerepéről a modern világban, továbbá a tolmács szakmára gyakorolt hatásairól. A résztvevőknek lehetőségük volt felkészülni erre a prezentációra; ugyanakkor annak során nem használhattak jegyzeteket és a memóriájukra kellett támaszkodniuk. Szünetet követően a diákok végrehajtották a blattolási feladatot. A forrásnyelvi szöveget írásban kapták meg, és a feladat megkezdése előtt körülbelül egy perc állt rendelkezésükre, hogy tanulmányozzák azt. A blattolást egy újabb szünet követte, majd a diákoknak a konszekutív tolmácsolási feladatot kellett elvégezniük. A forrásnyelvi videó egy képernyőn jelent meg, és a diákok azt az utasítást kapták, hogy tolmácsolják a forrásnyelvi üzenetet magyarra a jegyzeteik alapján. Végezetül egy hosszabb, nagyjából tizenöt perces szünetet követően a spontán beszédprodukciós feladat (egy személy interjút készített minden diákkal) került végrehajtásra. A fáradtság hatásának az enyhítése érdekében a feladatok közti szünetek valamennyi esetben hosszabbak voltak, mint maguk a feladatok.

Megjegyzendő, hogy volt némi eltérés a szokásos konferencia tolmácsolási gyakorlattól: a tolmácsolásra egy nyelvi laborban került sor és nem volt jelen közönség. Ezek a lépések azért voltak szükségesek, hogy garantálják az azonos feltételeket minden diák számára. Minden beszélő minden feladatából kétperces szakaszokat választottunk ki elemzés céljából, hogy a szövegek hosszúsága ne befolyásolja az eredményeket. A kétperces szemelvények minden esetben a feladat első harminc másodpercét követően kerültek kiemelésre.

2.3Az adatok elemzése

A magyar szövegeket a Praat használatával annotáltuk (Boersma és Weenink 2008). A beszédszegmensek és szünetek időtartamának mérése, illetve a beszédegységek szótagjainak a száma a Praat automatikus átíró funkciójának segítségével számítottuk ki. Ezt szükség esetén manuális megerősítés követte, például a kirívó értékek ellenőrzése érdekében.

A temporális mérésekhez kiszámítottuk a beszédtempót, a teljes kétperces szemelvény artikulációs tempóját, az egyes beszédszegmensek artikulációs tempóját és a szünetek teljes időtartamát mind a néma, mind a kitöltött szünetek esetében. Emellett meghatároztuk a szünetek 100 szótagra vetített gyakoriságát.

A megakadásjelenségek gyakorisága és típusai szintén elemzésre kerültek. Az analizált megakadási típusok a kitöltött szünetek, töltelékszavak, teljes szóismétlések, szótag ismétlések, tört szavak, elnyújtott hangok és a javítások voltak (Roberts, Meltzer, és Wilding 2009). A megakadásklaszterek gyakoriságának kiszámítása valamennyi beszédmintában megtörtént.

A beszédminták véletlenszerűen kiválasztott 10%-át az egyik szerző ismét megmérte két héttel az eredeti mérést követően. A két mérés eredményei és számításai az esetek 100 százalékában azonosak voltak.

Ezután a következő paramétereket hasonlítottuk össze a négy beszédprodukciós beállításnál: beszédtempó, globális artikulációs tempó, szünetek aránya a teljes beszédidőn belül, szünetek gyakorisága, szünetek átlagos időtartama, valamint a megakadásjelenségek gyakorisága és típusai. A statisztikai elemzéseket SPSS 20 program használatával végeztük, 95%-os megbízhatósági szint mellett. Azokban az esetekben, ahol az adataink a Shapiro-Wilk-próba alapján normál eloszlásúak voltak, ismételt méréses varianciaanalízist végeztünk (ANOVA) Bonferroni-korrekcióval. Ahol azonban az adataink eloszlása eltért a normálistól, ott Friedman-tesztet és Wilcoxon-féle előjeles rangpróbát alkalmaztunk.

3.1Temporális sajátosságok

A 4. táblázat bemutatja a négy beszédprodukciós beállítás beszédtempójának és globális artikulációs tempójának az átlagait és standard eltéréseit. A spontán beszédnél volt a leggyorsabb a beszéd- és globális artikulációs tempó, míg a blattolásnak volt a leglassabb beszéd- és globális artikulációs tempója. Az ismételt méréses varianciaanalízis rávilágított, hogy mindkét érték tekintetében szignifikáns a különbség a négy beszédprodukciós beállítás között (beszédtempó: F(3;33) = 36,166, p < 0,001, η²  = 0,767; globális artikulációs tempó: F(3;33) = 44,496, p < 0,001, η²  = 0,802). A páros összehasonlítások megerősítették, hogy valóban szignifikáns eltérések vannak az egyes beszédfeladatok között a beszédtempót illetően, továbbá, hogy a spontán beszéd és a szabadon előadott beszéd között nincs szignifikáns különbség a globális artikulációs tempó vonatkozásában (5. táblázat).

Az egyes diákok adatainak elemzése rámutatott, hogy a beszélők 75%-ánál a beszédtempó a leggyorsabbtól a leglassabbig haladva az alábbiak szerint rangsorolható: spontán beszéd > szabadon előadott beszéd > konszekutív tolmácsolás > blattolás. Két beszélő esetében (16,7%) a blattolás beszédtempója gyorsabb volt a konszekutív tolmácsolásénál. Egy beszélő esetében (8,3%) pedig a konszekutív tolmácsolás beszédtempója volt gyorsabb a szabadon előadott beszédénél.

A globális artikulációs tempót illetően a beszélők 80%-ára a beszédprodukciós beállítások következő sorrendje volt megállapítható (a leggyorsabbtól a leglassabb felé haladva): spontán beszéd ≥ szabadon előadott beszéd > konszekutív tolmácsolás > blattolás. Az egyik beszélőnél (10%) a konszekutív tolmácsolás globális artikulációs tempója gyorsabb volt, mint a szabadon előadott beszédé. Egy másik beszélő esetében (10%) a szabadon előadott beszéd globális artikulációs tempója volt a leglassabb, és a beszédprodukciós beállítások vonatkozásában az alábbi sorrend alakult ki (a leggyorsabbtól a leglassabb felé haladva): spontán beszéd > konszekutív tolmácsolás > blattolás > szabadon előadott beszéd.

A 6. táblázat a szünetek eredményeit mutatja. A szüneteknek a teljes beszélt időhöz mért aránya a spontán beszédben volt a legalacsonyabb és a blattolásban a legmagasabb. A statisztikai elemzés szerint szignifikáns volt az eltérés a feladatok között a szünetek arányát tekintve (ismételt méréses varianciaanalízis: F(3;33) = 20,649, p < 0,001, η²  = 0,652). A páros összehasonlítás felfedte, hogy a szünetek aránya a spontán beszéden belül jóval kisebb, mint a szabadon előadott beszédnél (p = 0,039), konszekutív tolmácsolásnál (p = 0,008) és blattolásnál (p < 0.001). Szignifikáns különbség volt a szabadon előadott beszéd és a blattolás között (p = 0,002), viszont nem találtunk releváns eltérést a konszekutív tolmácsolás és a szabadon előadott beszéd (p = 0,140), illetve a konszekutív tolmácsolás és a blattolás között (p = 0,141).

Az egyes beszélők kielemzése rávilágít, hogy a beszélők 91,7%-ánál a spontán beszéden belül volt a legalacsonyabb a szünetek aránya. Egy beszélő (8,3%) esetében ez az arány a szabadon előadott beszéden belül volt a legalacsonyabb. A szünetek aránya a beszélők 75%-ánál a blattoláson belül, 16,7%-ánál a konszekutív tolmácsoláson belül, míg 8,3%-ánál a szabadon előadott beszéden belül volt a legmagasabb. A beszélők 75%-a esetében a konszekutív tolmácsoláson belül nagyobb volt a szünetek aránya, mint a szabadon előadott beszéden belül, ugyanakkor a beszélők 25%-ánál ennek az ellenkezője volt igaz.

A szünetek gyakorisága a spontán beszédben volt a legalacsonyabb és a blattolásnál volt a legmagasabb. A statisztikai elemzés szignifikáns különbségeket tárt fel a feladatok között (ismételt méréses varianciaanalízis: F(3;33) = 24,823, p < 0,001, η²  = 0,693). A páros összehasonlítás alapján szignifikáns eltérés mutatkozott a spontán beszéd és a konszekutív tolmácsolás (p = 0,041), a spontán beszéd és a blattolás (p < 0,001), a szabadon előadott beszéd és a konszekutív tolmácsolás (p = 0,009), a szabadon előadott beszéd és a blattolás (p = 0,001), valamint a konszekutív tolmácsolás és a blattolás (p = 0,007) között. Ellenben nem volt szignifikáns különbség a spontán beszéd és a szabadon előadott beszéd között (p = 0,493).

A beszélők 50%-ánál a szünetek gyakoriságának a sorrendje a következőképpen alakult: spontán beszéd ≥ szabadon előadott beszéd ≥ konszekutív tolmácsolás > blattolás. A beszélők 33,3%-ánál a szünetek gyakorisága a szabadon előadott beszéden belül volt a legkisebb, míg 16,7% esetében a konszekutív tolmácsoláson belül fordultak elő szünetek a legnagyobb gyakorisággal.

A spontán beszéd jellemezhető a szünetek legrövidebb átlagidőtartamával, ugyanakkor a blattoláson belül volt a leghosszabb a szünetek átlagidőtartama. A statisztikai elemzés szerint szignifikáns volt az eltérés a beszédfeladatok között (ismételt méréses varianciaanalízis: F(3;33) = 13,948, p < 0,001, η²  = 0,559). A páros összehasonlítás szignifikáns különbségekre világított rá a spontán beszéd és a többi beszédfeladat között (spontán és szabadon előadott beszéd (p = 0,009), spontán beszéd és konszekutív tolmácsolás (p = 0,004), spontán beszéd és blattolás (p = 0,001)), valamint a szabadon előadott beszéd és a blattolás között (p = 0,035). Nincs szignifikáns eltérés viszont az egyéb beszédfeladatok közötti összevetésekben: szabadon előadott beszéd és konszekutív tolmácsolás (p = 0,543), illetve konszekutív tolmácsolás és blattolás (p = 1,000). Valamennyi beszélő esetében a spontán beszédnél volt a legrövidebb a szünetek átlagidőtartama. A szünetek leghosszabb átlagidőtartama a beszélők 58,3%-ánál a blattoláson belül, 33,4%-ánál a konszekutív tolmácsoláson belül és 8,3%-ánál a szabadon előadott beszéden belül jelentkezett.

3.2Megakadásjelenségek

Megvizsgáltuk a megakadásjelenségek gyakoriságát is (lásd 7. táblázat). Összességében elmondható, hogy a szünetekhez hasonlóan a megakadásjelenségek szintén a blattolási feladaton belül jelentek meg a legnagyobb gyakorisággal. Az ismételt méréses varianciaanalízis alapján szignifikáns volt a különbség a beszédfeladatok között (F(3;33) = 13,647, p < 0,001, η²  = 0,554). A páros összehasonlítás alapján t a blattolás és a spontán beszéd (p = 0,012), a blattolás és a szabadon előadott beszéd (p = 0,001), a blattolás és a konszekutív tolmácsolás (p = 0,042), illetve a szabadon előadott beszéd és a konszekutív tolmácsolás (p = 0,029) számottevően tért el egymástól. Nem találtunk azonban szignifikáns különbséget a spontán beszéd és a szabadon előadott beszéd, valamint a spontán beszéd és a konszekutív tolmácsolás között.

Mind a négy beszédprodukciós beállításban a kitöltött szünetek volt a megakadásjelenségek leggyakrabban előforduló típusa. A kitöltött szünetek gyakorisága a spontán beszédnél volt a legalacsonyabb és a blattolásnál a legmagasabb. Az ismételt méréses varianciaanalízis szerint szignifikáns eltérés volt a beszédfeladatok között (F(3;33) = 21,924, p < 0,001, η²  = 0,667). A páros összehasonlítás szignifikáns különbségekre mutatott rá a spontán beszéd és a konszekutív tolmácsolás (p = 0,001), a spontán beszéd és a blattolás (p = 0,003), a szabadon előadott beszéd és a konszekutív tolmácsolás (p = 0,003), illetve a szabadon előadott beszéd és a blattolás (p = 0,006) között. A spontán és szabadon előadott beszéd, továbbá a konszekutív tolmácsolás és a blattolás között nem volt szignifikáns eltérés. A kitöltött szünetek gyakorisága a beszélők 92%-ánál a spontán beszéden belül, 8%-ánál pedig a szabadon előadott beszéden belül volt a legalacsonyabb, míg a beszélők 50%-ánál a blattoláson belül volt a legmagasabb, amit a konszekutív tolmácsolás (42%) és a szabadon előadott beszéd (8%) követett.

Szignifikáns különbséget találtunk a beszédprodukciós feladatok között a töltelékszavak gyakoriságát illetően (Friedman teszt: χ²  = 19,515, p < 0,001) a spontán beszéd és a szabadon előadott beszéd (Wilcoxon-féle előjeles rang teszt: Z = −2,710, p = 0,007), a spontán beszéd és a konszekutív tolmácsolás (Z = −2,937, p = 0,003) és a spontán beszéd és a blattolás (Z = −2,826, p = 0,005) között. Nincs szignifikáns eltérés a szabadon előadott beszéd, a konszekutív tolmácsolás és a blattolás között a töltelékszavak gyakoriságában.

A teljes szóismétlések vonatkozásában szignifikáns a különbség az egyes csoportok között (Friedman teszt: χ²  = 8,273, p = 0,041), azonban a Wilcoxon-féle előjeles rang teszt csak a spontán beszéd és a szabadon előadott beszéd között mutatott ki szignifikáns eltérést (Z = −2,655, p = 0,008).

Szignifikáns a különbség a csoportok között a javítások gyakoriságában is (ismételt méréses varianciaanalízis: F(3, 33) = 6,246, p = 0,003, η²  = 0,362). A páros összehasonlítás csupán a blattolás és a spontán beszéd (p = 0,031), illetve a blattolás és a szabadon előadott beszéd (p = 0,019) között mutatott ki nagyobb fokú eltérést.

Nincs szignifikáns különbség a négy beszédprodukciós feladat között a szótagismétlések, elnyújtott hangok és tört szavak gyakoriságát illetően.

Emellett szintén megvizsgáltuk a megakadásklaszterek (100 szótagra vetített) gyakoriságát az egyes beszédprodukciós beállításokon belül, és a következőt találtuk: spontán beszéd = 1,2 klaszter / 100 szótag (SD = 0,5); szabadon előadott beszéd = 0,9 klaszter / 100 szótag (SD = 0,7); konszekutív tolmácsolás = 1,6 klaszter / 100 szótag (SD = 1,1); és blattolás = 2,1 klaszter / 10 szótag (SD = 0,9). Az ismételt méréses varianciaanalízis szignifikáns eltérést mutatott a csoportok között (F(3;33) = 7,292, p = 0,002, η²  = 0,399); ugyanakkor a páros összehasonlítás csak a blattolás és a szabadon előadott beszéd között tárt fel érdemi különbséget (p = 0,001).

3.3Összegzés: a négy beszédprodukciós feladat összehasonlítása a vizsgált paraméterek tekintetében

A 8. táblázat bemutatja azokat a paramétereket, amelyek esetében szignifikáns volt a különbség a beszédfeladatok között. A konszekutív tolmácsolás és a szabadon előadott beszéd között mindössze öt paramétert illetően volt nagy az eltérés. Ezzel szemben a spontán beszéd és a blattolás kilenc paraméterben különbözött számottevően. Ez alapján arra a megállapításra jutottunk, hogy a szabadon előadott beszéd jobban hasonlít a spontán beszédre, mint a blattolásra, míg a konszekutív tolmácsolás jobban hasonlít a blattolásra mint a spontán beszédre. Más szóval különbség van a nyelvek közötti közvetítést igénylő feladatok és az egynyelvű beszédprodukciós feladatok között.